Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 5. szám - Bodor Béla: opus magnum, avagy a legkövérebb láncszem

nak idején az országból. »Tudja Kádár elvtárs -felelt a gróf-Zsiga ment volna, de Széchenyi nem engedte.«” A történet szellemes, de többen is, egyebek mellett Széchenyi özvegye, cáfolták19. Ezért, bármennyire is odaillő lenne, csak lefokozott, utalásszerű formában került a regénybe. így, ebben a formában azonban, mint a szájhagyományból rögzített és halványan áthúzott adalékot, beépítette.

A forráskezelésben megnyilatkozó attitűdnek ez a kettőssége egy újabb kérdést is felvet. Többször elhangzott, hogy Esterházy munkája mintegy a magyar arisztokrácia (tágan értett) memoár-irodalmi paradigmájába illeszkedne. így szóba került Bethlen Miklós és Kemény János neve. Azt gondolom, hogy ez a rokonság nagyon távoli. Bánffy Miklós trilógiája valamivel közelebb áll hozzá. Talán még II. Rákóczi Ferencet említhetnénk a legtöbb joggal, már csak azért is, mert az ő munkáját is két eltérő megalkotottság jellemzi: emlékeinek egy részét emlékiratok, a többit vallomások formájában rögzítette. Értelemszerűen a harcok története az emlékiratokban eseményközpontú elbeszélésben jelenik meg, míg a fiatalkori és a későbbi, jórészt benső történések foi’mája a tradicionális konfesszió. Persze Esterházy éppen a könyv eseményközpontúbb, történetszerűbb részét nevezi Egy Esterházy-család vallomásainak.

Másrészt kézenfekvő lenne a közelmúlt történéseiről beszámoló arisztokraták emlékezéseivel összekapcsolni; elsősorban Odescalchi Eugenie és Pal- lavicini-Andrássy Borbála memoárjára gondolok, ahol tematikailag is jelentős átfedések vannak. Annyiban feltétlenül fennáll a párhuzam, amennyiben az olvasóban meglehetősen hasonló történések emléke rögzül az Esterházy- könyv és az említett memoárok olvasása után, elsősorban az 1950-es évek üldöztetései, a kitelepítés, az iskolai megkülönböztetés, a társadalmi kitaszítottság, majd az 1960-as évek vállveregető indolenciája szemléletében. Az eltérések azonban ennél nagyobb súllyal esnek a latba, részint az írás célja, részint attitűdje tekintetében. A memoárok célja a történések minél pontosabb rögzítése, és elhitető közlése azokkal, akik nem voltak a történéseknek személyes átélői, tanúi. Ez így volt! - ez a memoár sikeres fogadtatásának kulcsszava. Azt az állítást, hogy édesapám kardszárnyú delfin, illetve egy vöri nevű semmi volt, ez a befogadói várakozás nem tudja kezelni.

De megírtsága szempontjából, illetve a teljesség dimenzióihoz való közeledés módját tekintve is — a memoárirodalom felől fókuszálva — különös írásmű az Esterházyé. A Harmonia cclestis egyfajta megfordítása annak a folyamatnak, melynek legplasztikusabb példája Hermányi Dienes József önéletírása. (Ez akár tudatos program is lehet, hiszen Esterházy ismeri, többször is hosszan idézi a XVIII. századi nagyenyedi református pap-író anekdotáit.) Hermányi annak a programnak a szem előtt tartásával kezdett bele önéletírásába, amit a nagy erdélyi emlékírók, Kemény, de főként Bethlen Miklós követett. írás közben azonban be kellett látnia, hogy az az élet, mely neki megadatott, nem tudja a nevetségesség kockázata nélkül kitölteni a nagyszabású forma kereteit, így az írás íve előbb széttöredezik, majd félbe is szakad, és a hátralévő életeseményeket Hermányi a Nagy Enyedi síró Herak- litus, és - Hói mosolygó s hói kaczagó Demokritus anekdotáiba foglalja. Esterházynál azt látjuk, hogy az első rész beszédmódjukban, hangütésükben, nyelvi és irodalmi eszközeikben széttartó sajátosságokat mutató „mondatai”

461