Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 5. szám - Határ Győző: Umbrae Sumus
ennek az a kettős konzekvenciája van, hogy (a) eltompul endofáziája, belső monológja önkéntelen szillogizmusai iránt, elveszíti érdeklődését saját gondolatai iránt, és (b) hamarosan tapasztalja, hogy már nincs mit „tapasztalnia”: elapadnak gondolatai. A magam adott helyzete az, hogy jóllehet ma is átlátom a bölcseleti problematika egészét, amelynek feldolgozása/kimunkálása rám vár. Ha ellenőrzőm elmeműködésemet, az asszociációk áttételes meghajtásait, az egyeztetések, a képletek felépítése/lebontása, a logosz masinériája ma is kitűnően működik, a képelképzelés nem lankad, és még csak azt se mondhatom, hogy utóiért a nyelvhalál: máig formába önthetem, amit mondani akarok. És mégis, mindazonáltal. Érzem. Sínylem. Lakolom. A magam Enchiridion Philosophic urnának továbbszövögetéséhez/folyta- tásához az kéne, hogy jelét vegyem - igenis valahol van valamelyes olvasótáborom, igenis felfigyelnek bölcseletem mestergondolataira, olykor heves, provokatív kirohanásaimra, megtévedéseimre/telitalálataimra; helyeselnek vagy tiltakoznak; toldják-foldják, örvendeznek/felbőszülnek olvastán, kommentálják akár negatív, vagy pozitív előjellel. Az ilyen és hasonló reakció mintegy lökést adna elmémnek; úgy érezném, hogy továbbgondolkozni rajta érdemes; hogy nem a Fekete Lyuk peremén állok, amely hovatovább benyel könyveimmel/gondolataimmal/emlékezetemmel egyetemben, mindenestül - de »reakció«? nincs ilyen. Reakció nincs semmilyen. Nap-mint-nap regisztrálom, tudomásul veszem ezt a nekrózist - amint tulajdon érdeklődésem elsorvad saját-gondolataim iránt. Nap-mint-nap tapasztalom mind görcsösebb kényszerét, hogy eszméimet csirájukban elfojtsam és ne is foglalkozzam velük. Problémáimat kikerülöm, otthagyom, a filozófus mindennapos munkáját cserbenhagyom. Elhatalmasodik rajtam az Inanitatum Inanitatis életérzése: kinek? minek? úgy látszik, a végzetem az, hogy nem a nyelvhalál ér utol, hanem a filozófia elhalása — alattomos nekrózisa következik be bennem. A világ gondolkozása, amennyiben a világ még gondolkozik, a világ gondolkozásának örökmozgó hömpölye elzúdul mellettem: szembejövet kis híjjá elsodor és ár ellen alig állok a lábamon. Amit a világ portéka-számba vesz és van keletje, sajtója, nézettsége, piaci árfolyama, az a mellébeszélés intellektuális maszatja a bölcseleti cselédromantika; a misztika maszlagja, a transzcendentáliák lila prózája; a hamvasiáda zagyvaléka; a szekták katyvasza ésde mert hadüzenet nélkül támad, körülzárva tart és foglyul ejtő gyűrűjében ránkszórja randomizáló össztűzét, a piacozók észre se veszik a mindenünnen nekiktámadó, a bioszférát folyton-folyvást fenyegető özön közönyt a multiverzumban imádkoznak a tátongó űrhöz körülöttük, amelyről hitten-hiszik, hogy /elettük” van; szerelmesen rátapadó tekintettel keresdegélnek „valakit” a semmiben odafönt - és az ég üres ájtatosan verbigerálnak mesterkélten művelik a bennsőséget, a mélyengést, a fennen-szárnyalást, a fennköltséget; pátyolgatják az ún. sensus numinist újra feltalálják és vég nélkül ismételgetik az ókor lyukszavait, amilyenek: a »szentség«, a »spiritualitás«, a »lélek«, a »szentlélek« 451
