Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 5. szám - Rónay László: Tiszteletadás Mária Sándornak

irodalmi múltból vett átértelmezéseit követi nyomon Szathmári István. Példaszerű leltára végén joggal állapítja meg: „...ez a vers méltó örököse ómagyar Halotti óeszéafünknek”, s abban is teljes mértékben igaza van, hogy Márai nyelvművészetének vizsgálata a magyar nyelvtudományt is gazdagítani fogja.

Az anyagfeltáró tanulmányokat két csoportba sorolhatjuk. Fried István Márai két ifjúkori elbeszélése, az Ágoston halála és a Kristóf kezd rosszat sejteni kapcsán az érleló'dés éveiró'l rajzol meggyőző képet, kimutatva, hogyan készüló'dött benne a német expresszionizmus és Krúdy befogadásának készsége. (A tűnő személyiség nyomában.) Érdekes, hogy mindkét novella a kifejezetten katolikus szellemiségű, a Nyugattal vetekedni vágyó Életben jelent meg.

Salamon István Márai és a Magyar Rádió kapcsolatát vizsgálja kivételesen alapos, rengeteg kutatómunka nyomán született írásában. Márai először 1932-ben tartott előadást a rádióban A francia sajtóról. Az ismeretterjesztő előadás a profilját kereső rádió állandó műsortípusa volt. Az író Én és a Rádió című cikkében már 1929-ben tanúságot tett a század csodája iránt tanúsított érdeklődéséről, bár a jelek szerint nem vonzották a kultúrfölény megvalósítását szolgáló műsorfajták. Németh László majd Cs. Szabó László idején a rádió irodalmi műsorai, sorozatai lényegesen színvonalasabbak lettek, s inkább megvalósult az az elv, amelyet Márai így fogalmazott meg: „A rádió bizonyos területenkívüliséget jelent a magyar irodalomnak... Az író hangja, előadásmodora bizonyos bensőséges, meghittebb viszonyba kapcsolják az írót és a közönséget, illetve hallgatóját.” Ez az intim kapcsolat csak 1945 után módosult, amikor Márai - jól sejthető okok miatt — mind kevesebbszer állhatott a mikrofon elé.

Külön egységet alkotnak azok az írások, amelyek az emigrációba kényszerült íróval foglalkoznak. Furkó Zoltán megrendítő könyvének summázatát adja a száműzetésben élő Márairól szólva, Simányi Tibor az író németországi fogadtatásáról ír, Borbándi Gyula pedig Márai Sándor és az emigráció címmel az író életérzéséről és hasonló sorsú társaival és a különféle intézményekkel tartott (vagy nem tartott) kapcsolatát vizsgálja. A naplók egyes megjegyzéseiből sejthető, hogy ez a viszony meglehetősen ambivalens volt, az azonban vitathatatlan, hogy a nyugati magyar irodalom jeles alkotói jónéhány alapvető tanulmánnyal gazdagították a Márai-szakirodalmat, még azok is maradandó megfigyeléseket mondhattak el róla, akiknek irodalomfelfogása merőben különbözött az övéktől. A Látóhatár, az Új Látóhatár, az Irodalmi Újság, az Új Európa, és a kanadai Magyarság jónéhány maradandó publikációt tett közzé róla és műveiről. Termékeny volt az író és a SZER kapcsolata is. Jellemző, amit ennek megszakadásáról ír Borbándi Gyula: „Az amerikai igazgatóság azt kívánta, legyen tekintettel az új műsorpolitikára, amely méltányolva Kádár engedményes kurzusát, tompítani szándékozta a hang élét, és az érdes, megbélyegző, durva kifejezések helyett tárgyilagos, szakmailag megalapozott, nyugodt hangú bírálatot sürgetett. Márai nem akart engedni és változtatni, inkább búcsút mondott.” Ez a tapintatos megfogalmazás azért azt az érzést kelti olvasójában, hogy voltaképp a politikai megfontolások és az írói szabadságvágy ütköztek össze, s ebben a harcban, mint annyiszor, a politika győzedelmeskedett. Hogy Márai volt-e „durva”, vagy az „engedményes Kádárrendszer”, ezt nyilván a SZER vezetői is tudták, és tudják azok is, akik a SZER-t pénzelték és propagandájuk szócsövévé tették.

438