Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 5. szám - Fenyves Ottó: Halott vajdaságiakat olvasva (vers)

Falióra ketyeg a falon. Időzítve, ketyeg, de nem hallom. Szüntelen alkonyul a déli végeken.

S mind, mind kipusztultak már az eperfák. Okéren, hol az iskolaigazgató megtiltotta, hogy mezítláb járj tanítani, véget ért az eperkoronák felhőkbe kapaszkodó poézise.

Hogy meddig fut a vonal, hiába tudta Kukac.

Hiába tudtad. Hiába tudom.

És mégis kell lenni valahol egy tájnak,

ahová egyetlen út se vezet,

ahová csak lélekben lehet megérkezni.

Sok a pocsolya, messze a buszmegálló.

Az udvaron a fiúk motorkerékpárt buheráltak. A kutyák egyet sem vakkantottak, se amikor megérkeztél, se amikor elmentél a tanyáról. Mintha csak tudták volna, hogy Nagyápáti Kukac Péter nyomát keresed.

Majd hirtelen nyomunk vész.

Csak kedvenc motívumod, a szamártövis, vidékünk tüskekatedrálisa övezi majd végtelen utunkat.

Lakója alig marad e tájnak.

Hiába zörgetsz, nem ég a kályha. Szemünknek kihűl a lángja.

Concorde-dal szállnak az apostolok. Menetelnek a szentek.

Jó volna felébredni.

Csipkerózsikának vége.

Elment a sínbusz, az Orient Express. The End.

Mindenhol kelet és Balkán.

Át kéne ölelni egy ló nyakát.

Nincs már kontextus, nincs gyökerünk. Nincs már térerő.