Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 3. szám - Vilcsek Béla: Az utazó búcsúja
eszmény felvállalásának, saját pályáját érintő vonatkozásait mondern és posztmodern, illetőleg avantgárd és posztmodern viszonya szempontjából is elemzi. Előbb a kilencvenes évek eleji klasszikus vagy esztéta modern törekvéseinek posztmodern értelmezését végzi el: „[...] a klasszicizáltabb versforma felé fordulás és az érzelmek fokozott szerepének visszatérése az ezredvégi irodalom és költészet sajátossága. Bizony, ezredvégi szituációba kerültünk, akár tetszik ez nekünk, akár nem. Az irodalom kicsit visszakanyarodott a tradicionálisabb műformákhoz. [...] A érzelmi játékok a nyelvben és a szövegben újra teret nyertek. Kétségtelen, hogy engem még a kilencvenes évek elején is elsősorban a nyelvi játékok lehetősége izgatott. De már akkor éreztem, hogy a nyelvi játékok hangsúlyozott szerepe is sokarcú dolog.”28 Később már nyolcvanas évekbeli avantgárd tevékenységének is lehetségesnek tartja posztmodem (át)értelmezését: „Tehát avantgárd korszakom is csak egy posztmodern szerepjáték volt már a nyolcvanas években? Lehetséges. Az újjászületésnek több fázisa lejátszódott a szerepjátszásaim során, de negyvenévesen teljesen új pályát kezdek. Eddig az előre tudott életművemet építettem, és 1994-ben, mikor megjelent a válogatott verseim gyűjteménye, A tenger dicsérete, azt éreztem, hogy valaminek vége, és valóban nem tudtam, hogyan tovább. Mostanában pedig az a boldog tudat fog el, hogy mindent újrakezdhetek, most újból megcsinálhatok mindent. Fantasztikus öröm, hogy mindenféle irányba elindulhatok, fontosnak mondható munkákat magam mögött tudva.”29 A jel-létesítés korlátlan szabadságának, a személyiség műben, szövegekben való szabad feloldódásának, a művészi hagyománytörténés tértől és időtől, irányzattól vagy személytől független jelenbe integrálhatóságának elve és gyakorlata Petőcz András pályájának felszabadító erejű, radikális fordulatát eredményezi. Addigi tevékenysége megtagadása nélkül, sőt annak immáron a teljes, együttes felvállalásával az ezredvégi kortudattal vagy létezéssel összhangban lévő, új költői minőséget hozhat létre. A korábbi pályaszakaszok az irányváltásokat, a valamivel szembeni másság felmutatásának egyes fázisait jelentették. Akitüntetett dátumok (1979, 1984, 1987, 1991, 1994) a pálya ívének forduló- és nyugvópontjait jelölték. Az egyes korszakok hol a lázas tevékenység, hol az elhallgatás, hol az éppen adott irányzatban rejlő lehetőségek kimerítésének, hol a kimerítés nyomán előálló teljes elbizonytalanodásnak a struktúraváltakozásai voltak. Petőcz András számára a költészet hol a harsány és provokatív szembenállás kinyilatkoztatása, hol a jelben-létezés konk- retizmusának megmunkáltsága, hol a hagyományos értékek, érzelmek és formák vállalása volt. A kiáltás- és a jel-típusú avantgárd, majd a klasszikus vagy esztéta modernség és az új szenzibilitás a költői önmegvalósítás, az alkotói önkiteljesítés egy-egy lehetőségét kínálta. A paradigmaértékű váltás a kilencvenes évek közepén következik be. A váltás érdekessége és egyedisége az, hogy ezúttal nem valami ellenében s nem a megelőző szakaszok megtagadásával-meghaladásával valósul meg, hanem ellenkezőleg: azok együttes felvállalásával, jelenre szituáltságával. Integrációval tehát. Az integrativitást, az egymástól nagyon különböző alkotói korszakok törekvéseinek összhangba hozatalát a szemléletmód irányának radikális megváltoztatása eredményezi. A szemléletmódnak a külsőről a belső felé való irányultsága a pálya történetében először teszi lehetővé, hogy ne vala282
