Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 3. szám - Gyürky Katalin: A gyilkosság, az öngyilkosság és a kéjvágy problémaköre Dosztojevszkij művészetében
közönségesekről és a nem közönségesekről, és követi el experimentális gyilkosságát. Az ilyen eszmét, ahogyan azt Dosztojevszkij az Alaptalan állítások című cikkében megfogalmazza, „először igen gyakran szegény, szürke, és jelentéktelen emberek mondják ki”11, és Raszkolnyikov eszméje is az elméleti elgondolás után, a regény dialogicitásába bekerülve, a gyakorlati megvalósítás során mutatkozik alapjaiban elhibázottnak. Raszkolnyikovnak így Szonya erejét és hitét felhasználva vállalnia kell tettét, és az azzal járó vezeklést. Szonyát és Raszkolnyikovot azonban nemcsak ez köti össze, és nemcsak az, hogy elvileg mindketten az emberiség boldogságát szolgálják, hanem az is, hogy a Szonya képviselte altruista öngyilkosságot - ahogyan arra Dürkheim rámutatott - kiegészítheti az olyanfajta gyilkosság, amilyet Raszkolnyikov képvisel a regényben. Dürkheim szerint ugyanis az ilyen jellegű öngyilkosságnak és gyilkosságnak csak fokozatilag különböznek egymástól a feltételei. Ha ugyanis valaki úgy nőtt föl, hogy megveti saját életét, nem becsüli sokra a másikét sem. Dosztojevszkijnél ezt a fokozati különbséget két ember képviseli a regényben: mindketten — Szonya és Raszkolnyikov is - az emberiség boldogságát szolgálják: Szonyában találjuk meg ennek a fokozati különbségnek azt az oldalát, amikor valaki megvetve saját életét, önmagát áldozza föl, Raszkol- nyikovban pedig azt az oldalt, amikor valaki saját magát feljebbvalónak érezve (lsd. Raszkolnyikov eszméjét a közönségesekről és a nem közönségesekről), nem kímélve más ember életét, nem saját magát, hanem egy másik embert áldoz fel a cél, a társadalom jóléte érdekében. Azonban Raszkolnyikov csak az uzsorásnő meggyilkolásával akaija elérni célját, nem szándéka megölni annak szerencsétlen húgát is. Lizaveta kényszerből történő meggyilkolása ismét Raszkolnyikov eszméjének keresztülvi- hetetlenségét mutatja, és a másik oldalon álló személy, Szonya szerepét erősíti. Azonban az altruista öngyilkosság és a Raszkolnyikov-féle gyilkosság Dosztojevszkijnél egy ember sajátja is lehet. Ezt a mások boldogsága érdekében elkövetett tényleges gyilkosságot és már nem a képletes, hanem a tényleges öngyilkosságot Dosztojevszkij A Karamazov testvérekben - amely regény Mocsulszkij szerint az egész dosztojevszkiji életmű szintézisének tekinthető - egy személyben, Szmergyakov alakján keresztül ábrázolja. Szmergyakov ugyanis mind Szonya, mind pedig Raszkolnyikov vonásait magán hordozza bizonyos mértékben, csak éppen sokkal sekélyesebb formában. Szmergyakov — Raszkolnyikovhoz hasonlóan - már társadalmi helyzetéből adódóan (tudjuk, ő az öreg Karamazov törvénytelen gyermeke) a szürke, jelentéktelen ember kategóriáját képviseli, azok kategóriáját, akikben Dosztojevszkij szerint az eszme megfogan. Azonban Szmergyakov annyival sekélyesebb Raszkolnyikovnál, hogy önmagát úgy tartja jogosultnak a gyilkosságra, hogy a „mindent szabad” elvét nem maga találja ki, hanem csupán átveszi azt az Istennel állandó harcban álló Ivan Karamazovtól. Szmergyakovban ehhez „mindössze” a szükséges, de helyzeténél fogva értelmetlen gőg és felsőbbrendű érzés van meg. Ami megint nem egyértelmű, hiszen azt is tudjuk róla, hogy amikor a 254
