Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 3. szám - Pomogáts Béla: Kodály Zoltán és az irodalom
zeneszerző kulturális stratégiája illeszkedett. Kodály imént idézett népzenei összefoglalójában azt hangoztatta, hogy a népzene, a néphagyomány iránt megnyilvánuló érdeklődést a nemzet „regeneráló folyamata” élteti: „Öntudatlan célja: a homogén nemzet, melynek minden egyes tagja a közös életcél tudatában végzi a ráeső feladatot.” A népzene kutatása és a népzene nyomán készült magas zenei alkotások Kodály nemzeti művelődéselméletének tengelyében állottak. A „népiség” és a „magyarság” elve az ő számára is egyet jelentett, és ő is a nemzeti kultúra népi modelljének kialakításán fáradozott. Az európai hagyományokat, a magyar kultúra európai orientációját azonban sohasem tagadta meg. Németh László „magyarság és Európa” gondolatához, vagy Illyés magyar és európai igényeket egyeztető törekvéseihez hasonló módon írta le a nemzeti művelődés feladatait. „Magyarország — jelentette ki Mi a magyar a zenében? című írásában 1931-ben - Európának is szerves része: annak hagyományaiban is benne kell élnie. Kelet és Nyugat ütközőpontján álló országnak, népnek élete célja csak az lehet, hogy mind a kettőhöz hozzátartozzék, ellentéteiket magában kibékítse, egybeolvassza. Ebből a szempontból érdektelen az a magyarság, amely nem európai, és számunkra értéktelen az európaiság, ha nem magyar is egyszersmind.” Szinte ezzel egy időben írta le Magyarság a zenében című már idézett tanulmányában a következő kérdéseket: „Egyik kezünket még a nogáj-tatár, a votják, a cseremisz fogja, másikat Bach és Palestrina. Össze tudjuk-e fogni e távoli világokat? Tudunk-e Európa és Ázsia kultúrája közt nem ide-oda hányódó komp lenni, hanem híd, s talán mindkettővel összefüggő szárazföld? Feladatnak elég volna újabb ezer évre.” Kodály Zoltán fenn akarta tartani az európai tradíciót, egyúttal közelebb akart férkőzni a magyar zenekultúra, általában a nemzeti művelődés népi gyökereihez, ki akarta aknázni azt az erőt és értéket, amelyet az archaikus mélyrétegek rejtenek. Ebben a törekvésében különben Bartók Béla elgondolásaihoz csatlakozott. Kodály Zoltán egy regényben Kodály Zoltánról már könyvtárnyi irodalom - tanulmány, cikk, monográfia - született. Megírták életét, elemezték műveit, értékelték zenepedagógiai szerepét. Méltán, hiszen gazdag és termékeny élete, hatalmas életműve valóban megkívánja a tudományos feldolgozását és ismertetést. De talán kevesen tudják - legalábbis a szélesebb körű közönség körében -, hogy Kodály alakja jelen van a magyar szépirodalomban is: Laczkó Géza kitűnő regényében: a Királyhágóban.. Laczkó műve önéletrajzi regény. Ahhoz a trilógiához tartozik, amelyben az író saját gyerek- és ifjúkorát beszélte el; a Noémi fia és a Szent Iván tüze a társai. Önéletrajzi regény, egyszersmind számvetés: a harmincas évek közepének történelmi válságai közé került író tekinti át saját múltját és korát, keresi helyét a felbolydult világban, vázolja fel a jövendő feladatokat. Az önéletrajzi regénynek mindig önelemző-önvizsgáló jelentése van, Laczkó könyvének is. Egyúttal azonban a kor képe is kibontakozik az olvasó előtt: a századvég vidéki magyar élete, a századelő budapesti ifjúsága, a világháború néhány válságos és zajló évtizede. Most azonban nem Laczkóról kívánok beszélni, hanem Kodály Zoltánról, 240
