Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 3. szám - Marafkó László: Esendők
MARAFKÓ LÁSZLÓ Esendők Ráncos bőr fogja rá a lefittyedt húst a csontokra. ízületek dudorai: valaha finom ívek, hajlatok torz csomói. Kifejezéstelen szemek, a szemérem megkövesült maradványa. Csaknem mezítelen öregasszony, dermedten a szoba közepén, félbemaradt mozgása foglyaként. Amaradék izmok szabotálják a meg-megsercenó' elme szándékát. Elindul feléje, hogy felnyalábolja, s az ágyba helyezze. A most kialvadt szemek talán ugyanezen a helyen akkor szinte vágtak: „Mindig eljátszod ezt búcsúzáskor. Hogy utána napokig szomorkodjon. Aztán nekem kell vigasztalni.” Nyaralni hagyná itt a fiát, s épp búcsúzna. A kisfiú ebben a pillanatban érzi át a majdani magányát, az esendőségét, hogy távol lesz a szüleitől, s bár nem meri mondani, szorításából érződik az elbizonytalanodás, hogy az apai szó talán feloldja a korábbi fogadkozását, hogy nem lesz szomorú, talán elhangzik a felnőttek királyi hozzájárulása, hogy mégsem kell maradni, majd jövőre nyaral a néninél. A pillanat érezhető képlékenysége, a visszakozás veszélye megkeményíti az asszony hangját. Mert akkor újra ráfeszül a magány, amit a gyerek állandó csivitelése, kívánságai, szívesen teljesítendő, időt kitöltő kérései elűznének. Ha megerősíti a kisfiút, elérhető közelségbe kerül ismét az, hogy anyáskodhat, pontosabban nagymamáskodhat, pedig neki nem volt gyermeke. Igazságtalannak érzi a kíméletlen hangsúlyt, elvégre az ő gyermekéről van szó, akihez senkinek semmi köze, különösen ha a kiszolgáltatottságáról van szó, mert az ellen nemcsak kötelessége, de egyedül neki van esélye felvenni a harcot. Megemeli a betegségtől összeaszott testet. Olyan könnyű, mint a fia volt valaha. Ha most - mintegy véletlenül - elejtené, az asszony fel sem tudna kelni. Ez lehetne annak a régi sérelemnek a lezárása. Az asszony nem tiltakozik az átkarolás ellen, pedig valaha a legkisebb közeledéstől is viszolygott, semmi rokoni, futó arcérintés. Találkozáskor, elköszönéskor kézfogás járt, akárcsak férfiak közt. A tekintete most valahova a szoba sarkába mered, mintha sötét csúszdatorok rejtőzne ott. Ami itt történik, az már rajta kívüli. Végigfekteti az asszonyt az ágyon, a lábát egyenként felsegíti, mert arra sincs ereje. Félrefordított feje a párnán. Megdönti a poharat, a korty fele a huzatra ömlik. Az asszony mozgatja a nyelvét, a ferdén álló pohárban nyalogatja a víz felszínét. Az ajka egészen összeszűkült a lefogyástól. Pedig valaha szép nő lehetett, szőke, telt idomú. Azon a régi, háború előtti képen magabiztos mosollyal áll egy kiránduláson két fiatalember között. Balról Guszti, a későbbi férj. 216
