Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 1. szám - Földvári István: Az eső jött vele
újra, világgá szórni egészen a szomszéd falvakig, és egész éjen át, hogy a törzs éhes, és a törzs erős, és a törzs holnap elefánthúst fog enni. 19. Éjszaka az ég olyan, mint egy nagy város. Tele vadakkal, emberekkel. Sose öl ott meg senki madarat vagy kecskét. Se bukás, se veszteség. Tudja minden az útját. 20. — Maradj csöndben! — mondta Manuera tekintete a többi vadásznak. Az ő teste is, akár a többieké, elefántürülékkel volt bekenve tetőtől talpig. Egész eddigi munkájuk kárba veszett volna, ha az elefánt ugyan saját szagát érzi, de emberi hangokat hall. Manuera valamivel előrébb helyezkedett el, mint társai, amolyan felderítőnek számított. Három hatalmas hátat látott elődomborodni a fűből. Odébb egy egész csorda legelészett. Régen találkozott ilyen pompás példányokkal, egészen fiatal vadász volt, talán az első saját elefántját sem ejtette még el, amikor utoljára ekkora hímet látott, mint ez itt, középen. Izgatott volt a lehetőség miatt, ugyanakkor csodálta az állatot, és legszívesebben napokig gyönyörködött volna benne anélkül, hogy bántaná. Míg erre gondolt, köréje gyűltek a vadászok. Manuera félkört írt le karjával a levegőbe, mire azok szétoszlottak, és az utasításnak megfelelően egyik oldalról közelebb húzódtak az elefántokhoz. Manuera marokra fogta dárdáját, a büszkeségét. Ék alakban bevágott hegye, s a végén vörös mintázata volt. A két kisebb állat eközben a vezérhez csatlakozott, s így, hármasban indultak vissza a csorda felé. Ez a szokatlan viselkedés megrémítette a vadászokat, nem látták semmi okát, hogy az elefántok faképnél hagyják őket. Manuerát felemelte valami különös erő a földről, ami a bensőjében kezdődött, kihegyezte az érzékeit, végtagjait pedig olyan erővel feszítette, és tette merevvé, hogy úgy érezte, nem bírja ki tovább mozdulatlanul. Megpróbálta oldalról elvágni az útjukat, ami nem volt nehéz, mert az állatok időről időre megálltak, és beleszagolva a levegőbe tanácstalanul bámulták a keleti láthatárt. A nap miatt semmit nem láthattak. Manuera egy ilyen alkalmat használt ki. Megvárta, míg az óriási hím a közelébe ér, majd szinte fűszálról-fűszálra közelítette meg, idegőrlő lassúsággal az elefánt alá csúszott, marokra fogta lándzsáját, és vérfagylaló ordítással az állat hasába vágta, olyan erősen, hogy nemcsak a mérgezett hegy fúródott a húsba, hanem a rúd végéből is jó tenyérnyi szaladt a bőr alá. Az elefántot szinte megbénította az ordítás, ami teljesen váratlan helyről hangzott fel. Megdöbbenésében ide-oda himbálta hatalmas testét, csaknem összelapítva Manuerát, aki csak üggyel-bajjal, és néhány repedt bordával tudott kiszabadulni lábai közül, mielőtt az elefánt lerogyott, majd utolsó halálos erőfeszítéssel még megpróbált felállni a térdéről. De nem Manuera járt a legrosszabbul. Az egyik vadász, Liumo elővigyázatlanul előbújt a szavannafűből, miközben a két hím a vezér üvöltését hallva megpróbált a megtámadott segítségére sietni. Mivel Manuerát nem látták, és a szagát sem érezték, dühükben Liumóra rontottak. Szerencsétlen Liumóból valósággal kisajtolták az életet oszlopszerű lábaikkal. Valahonnan az égből csattanás- szerű hang közeledett, baljós aláfestéseként a jelenetnek. Lalo-la-Maqoma eddig a közelben hasalt, most ordítva rohant a bozótba. Mikor a két óriás meg16
