Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 2. szám - Prágai Tamás: A rejtező tudás

trópusok játékának mélyén felismerjük a katakrézis általános vonását, hanem még valamiről, amit a gnómából fakadó jellegzetességként, sajátosságként tartunk számon: az állítás, a tételezés azonnal kap egy visszafogó, elbizony- talanító mozdulatot. Ez a visszafogó mozzanat, mint láttuk, Szilénosz esetében a gnóma kimondásához kapcsolódó történetből — pontosabban: Szilénosz „rosszul antropomorfizált” alakjából származott. A „gnómikus szituáció” mélyén tehát az antropomorfizmus több-kevesebb sikere vagy sikertelensége áll: a gnóma igazságának kimondója — a gnóm — nyilván csak többé-kevésbé beszél emberi nyelvet. A 221. 1. szöveg kapcsán bele kell gondolnunk abba a képtelenségbe, hogy vajon milyen nyelven szólal meg a kalickájába zárt madár.

A közköltészet és a népdal közötti alapvető különbséget abban látom, hogy míg a közköltészet formaként megvalósítja a gnómikus szituációt, a népdal valamiféle reflexió révén vissza is jelez, és fól is hívja e szituációra a figyelmet. A népdal esetében, mint láttuk, a gnómikus szituációhoz gyakran valamiféle nyelvjáték - hiátus vagy tautológia, vagy az antitézis alakzata - társul. Idézett könyvének egy pontján Nietzsche az „önmagát nézó' szörny”-ról beszél25; a népdalban megjelenő gnómikus alakzatot célszerű „önmagát néző szemnek” elkeresztelni.

Az „önmagát néző szem” tehát egy olyan gnómikus alakzat, amelyben a gnóma kijelentésének érvényét az antropomorfizmus sikertelensége ássa alá: a világ nem akar maradéktalanul emberivé — tehát elbeszélhetővé — válni. A gnómának ezen - a folklór horizontján megjelenő - alakzata rávilágít az általános bölcsesség kimondásának határaira is a hiátus, tautológia és antitézis játékával, a sólyom röptének szépségével részesül az alakzatok egymásba olvadásának gyönyörűségéből, és ezáltal feledteti a világ kimondhatóságára irányuló vágy teljesülhetetlen volta miatt érzett bánatot. Elemzett szövegünk esetében a börtön a madár-létbe való bezárkózás — így, az emberi beszédként megjelenített kimondóképesség - hiányának fogsága is; a madár nem tud beszélni. A foglyot nem pusztán az idő elsuhanása tölti el rettenettel - hanem a szabadság elsuhanása is: szövegpéldánk szerint amennyiben a szabadság a kimondással asszociálódik, a madár-lét fogsága végtelen.

Állításomat a 221. ének további versszakai nyomatékosítják. A 2. és 3. versszak esetében26 nem ismer népi változatot a jegyzet. A 2. versszak a ponyvaváltozatból is kiszorult. A 3. versszak - „Mint öszszel kis filemile, / Kinek el-vált zengő nyelve, / Melly megvan szegény rekesztve, / Lehajtva bánkódik feje” - központi alakzata szintén antropomorfizmus, és logikájának hiányosságát tekintve - Arisztotelész meghatározása alapján - gnómikus. De a versszak szerkezete a népdal — eddig elemzett — alakzataihoz képest idegen elven: halmozáson alapul. Lehetséges, hogy éppen ezért nem jött létre népdalpárhuzam? Hiába tartalmaz tehát idézett énekeskönyvi változatunk megszemélyesítést - vagy, hogy a hagyományos irodalomtörténet kedvelt kifejezését idézzük, „természeti kezdőképet” - a halmozáson alapuló retorika, úgy látszik, eltávolítja a népdal horizontjáról.

A 4. versszak esetében — „Hol mások járnak kettesen, / Mint egy Apolló kedvesen, / Szemem le hajtom könyvesen, / Nézek én tsak keservesen” - a következő népdalpárhuzamokra bukkanunk:

166