Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 2. szám - Prágai Tamás: A rejtező tudás

vegünket, az RMKT XVII, 3. 221. darabját, az 1. versszak első két sora — „Ifjúság mint Sólyom madár, / Addig víg, míg szabadon jár” - semmit sem állít azon a közhelyen túl, hogy jobb az ifjúnak, amíg szabad - és nyilván így van ezzel a sólyom is. A két fogalom - ifjúság, szabadság - és a sólyommadár „képének” logikai viszonyát illetően a szöveg néma marad. Nem tudom, hogy szabadon jár-e a sólyom; sőt azt sem, hogy a szövegnek hangot kölcsönző lírai én ,jfjú”-e; de ha „ifjú” lenne is a szöveg megszólaltatója, nem tudhatom, vajon részesül-e a sólyom szabadságából (szabad-e vagy sem, mitől szabad, ha szabad; ha nem az, rabságát mi okozza). A következő két sor bánatról tájékoztat - „De jaj nékem szegénynek már, / víg örömet szívem nem vár” — ám ebben az esetben észre kell vennünk, hogy - hiszen a „de” kötőszó ellentétes, ám nem magyarázó értelmű - még azt sem tudhatjuk biztosan, hogy e bánat oka a szabadság elvesztése-e. Az elemzett szövegben tehát váratlanul sok a rejtély.

Közelebb kerülünk valamiféle megoldáshoz, ha ésszrevesszük, hogy „sólyom” és ,jfjúság” szabadsága is feltételes - az első két sor domináns alakzata az „addig/akkor - már” kapcsolattal jelzett subnexio, hozzáillesztés, amely a rejtett oksági viszonylatot az „addig-míg” időkifejezésre utaló kötőszók játékba hozásával fedi el. E viszonylat két eleme tehát az „ifjúság” és az idő. Az idő, az ifjúság megállíthatatlan „elröppenése” az, ami a fogság erejét kényszerítővé teszi. A szöveg tapasztalata az idő elröppenése mint egyetemes létélmény, és a változás örömének tapasztalata-, népszerű versünk első versszakának négy sora mögött, kimondatlanul, a „vígság”, az időben való létezés örömének kiáradása áll, míg az öröm hiánya az elmúlásról való tudást jelzi. Feloldhatatlan ellentét bontakozik ki előttünk. Az ifjúság, a röppenés szépsége társul az elmúlás, az elillanás, az időbeliség bánatával. A rabság viszont az ifjúság - azaz az idő - elröppenését igyekszik megakadályozni. Az imént fájdalmasnak tűnő rabság tehát az öröklét rabsága: hiszen az emberi élet az elröppenő idő fogságában van, és az e fogságból való kitörés csak mindinkább közelebb visz az elmúláshoz, a halálhoz. így válik érthetővé a szövegek jelentéktelennek tűnő eltérése: a víg öröm és vígasztalás mellett egy másik szövegváltozatban a szabadulást találjuk12; e paradoxon lényege, hogy vigasztalódni éppen az időtől való szabadulás lehetetlensége miatt kell. Ugyanakkor, ha megtörténne e szabadulás, csak annál mélyebb tömlöcbe - a halál állandó jelenébe - esnénk.

Annak, aki az „Ifjúság mint Sólyom madár” szöveghez hangját kölcsönzi, nincsen személyisége, vagy, mondjuk „arca”: vígsága és bánata egy életigazság megjelenítését célozza. „Maszkja” kettős: az időben való létezés örömének és bánatának janus-vonásait jeleníti meg. Tanulmányom eddig legfontosabb állítását a következőképpen tudnám megfogalmazni: a XVII. század (jelentősebb hatású) szövegei a tudással és a tudás átadásával kétféle viszonyba állíthatók. Az egyik típus az exemplum, amelyik a tudás (és az autorizált tudás) ellenőrzése alatt áll; ez mindig valamiféle jól megragadható tanítással, értelemmel, jelentéssel hozható kapcsolatba. Emellett a típus mellett azonban létezik egy másik forma is, amely mind az autoritás, mind az értelem ellenőrzése alól kisiklik. A tudásnak ezt a fajtáját legcélszerűbbnek látszik gnómának nevezni.

A gnóma arisztotelészi meghatározása az Ifjúság... szöveg kapcsán fól159