Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 2. szám - Prágai Tamás: A rejtező tudás
PRÁGAI TAMÁS A rejtező tudás GNÓMA ÉS ANTROPOMORFIZMUS A XVI-XVII. SZÁZADI KÖZKÖLTÉSZETBEN ÉS A NÉPKÖLTÉSZETBEN legtágabb és etimológiailag is helyes értelmében a megszemélyesítés azt a figu- ratív folyamatot jelöli, melynek során arcot adunk az arccal nem rendelkezőnek I. Míg a tizenhatodik század irodalmának középpontjában a vita áll, a tizenhetedik század műfaja - úgy tűnik - ismét a példa, az exemplum. Még ott is, ahol a műfaj eredendően dialógust kíván, mint például a ferences környezetben 1630-1640 körül létrejött A tékozló fiú című színpadi mű esetében2, az ismeretlen szerző mégis az alapvetően narratív exemplum műfajhoz fordul. Míg a XVII. század közepéről származó tékozló fiú történet központjában nyilván az ellenreformáció teológiája és dogmatikája (pl. a megtérés vagy az oltáriszentség kérdése) bukkan fel, a szöveg néhány - a fő mondanivaló szempontjából periférikus - megállapítása a tudáshoz való viszony XVII. századi alakulását tárja fel. Egy alapvetően az oltáriszentség tanával foglalkozó Prológus és egy funkcióját tekintve talányos közjáték3 után, az első jelenetben a tékozló fiúnak a szolgákkal és atyjával való beszéde során kristályosodnak ki a szülői ház elhagyására szolgáló érvek. A Filius Prodigus fájdalma, úgy tűnik abban áll, hogy ifjúsága elmúlik; ehhez a fájdalomhoz további két veszteség társul: az, hogy mulatság nélkül, és hogy tudatlanságban múlik el. Ki látta hiában, hogy múljék az ifjúság. Aki itthon lakik azzal jár fáradság Fejében semmi nincs hanem tudatlanság. Szólásában sincsen valami bátorság.- szól a Filius Prodigus, mire a szolgák azonnal replikáinak: Az üdőt hiában nem kell eltölteni Messzi országokra tanulni kell menni... 155
