Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 2. szám - Alekszandr Szolzsenyicin: Zseljabugai tanyák
Fölmegyek. Egy szakaszvezető áll ott, törzskarihoz illően tiszta egyenruhában, vállán géppisztoly, csővel lefelé, mozgékony legény; lélekszakadva mondja:- Főhadnagy elvtárs! A dandárparancsnok hívatja! Sürgősen!- Hol? Hová?- Sürgősen! Fussunk, odavezetem! Mit lehet tenni? Futunk. Lóhalálában. A pisztoly verdesi a csípőmet, kézzel tartom. Futunk, keresztül a gödrökön, a Viszelki felé vezető dűlőút elágazásához. Ott áll egy Willys Jeep-Kecske a nyílt úton. Nem tudott továbbhajtani? Vagy itt fognak megleckéztetni? Futunk feléje. Futva odaérünk. A hollófekete hajú ezredes, Ajrmetov ül a kocsiban. Lejelentkezem, kezem a halántékomhoz szorítva. Sötét tekintetétől szinte megsemmisülök:- Ütegparancsnok! Az ilyen munkáért büntetőszázadba fogom küldeni! Mintha leforráztak volna. Hogyan? Persze megteheti - ez itt gyorsan megy. Vigyázzállásban állok, dörmögök valamit a légköri inverzióról. (Ezt persze sohasem veszik tudomásul, de miért is kellene bármit megérteniük.) A többi lövés zavaró hatására még hivatkozni is értelmetlen: a harctéri munka során soha nem lehet kizárni a többi hanghatást. Az ezredes kissé engedett a fenyegető magatartásából, és elmosolyodott:- De borotválkozni azért a háborúban is kell, főhadnagy. Hogy még mit mondott volna? A kiserdő fölött azonban váratlanul fölbukkant két egymotoros Junkers. Hogyne látták volna meg az úton álló magányos Willys-t, vagyis a parancsnokságot! Igen! Az egyik máris ráfordult, és zuhanórepülésbe ment át! A hírvivő rögtön beugrott hátul a kocsiba. Az éber gépkocsivezető, meg sem várva a dandárparancsnok döntését, megfordul. Megfordul! így aztán az ezredes nem tudta befejezni a mondanivalóját. Az első Junkers már zuhan ránk. Kerekei úgy meredeznek előre, mint a karmok, amiket az áldozatára kimereszt, a bombát úgy ejti ki, ahogy a ragadozó a csőréből ejti ki a cseppet. (Aztán ahogy kijön a zuhanórepülésből, meggörbíti a hátát, megremeg örömében.) El vagyok engedve? - rohanok hazafelé - és puff! belezuhanok egy gödörbe. Mögöttem fülsüketítő robbanás hallatszik. Előbújok, meggörbülten körülnézek: a Willys eltűnt, megpucolt az út porának kavargásában. Hát a második? A második Junkers - folytatva a megkezdett fordulót — egyenesen rám támad! Hiszen kitalálhatta: ott álltam a parancsnoki kocsinál - én sem közkatona vagyok. Vagy egyszerűen csak mérgében, bosszúból támad? Töprengésre nincs idő, elfutni már késő - fölfelé nézni nincs erőm. Újra bevágódok a mélyedésbe, arccal a föld felé. Mivel védjem a fejem? Legalább a kezemmel? Lehet, hogy itt a vég? Ilyen véletlenszerűen, ostobán? Recsegés, ropogás. Erős égésszag terjeng. A robbanás beszórt földdel. 129
