Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 2. szám - Alekszandr Szolzsenyicin: Zseljabugai tanyák

alacsonyabban köröznek, tőlünk balra. Bumm, bumm! - tüzelnek rájuk a légvédelmi ágyúk. Mellé. Ledobják a bombáikat, elmennek.

A mieink itt néhány kilométeren, az előretolt vonal mentén sűrűn, nagyon sűrűn vannak: könnyű és nehéz aknavetők, negyvenötös és hetvenhatos ágyúk, százötös tarackok, mindenféle félig beásott, álcázott gépkocsik - akárhová lő az ellenség, biztos a találat.

Közben a pincében még három helyet kell találni: a dandár-telefonkezelőnek és a két tüzérosztály-telefonkezelőnek. Embereim egy kivágott hársfából fűrésszel levágtak három fatuskót - kétkezi fűrészt mindig viszünk magunkkal -, és legörgették a pincébe.

Ljahov beállította a terhétől megszabadult ZISZ-teherkocsiját egy fedezékbe.

Pasanyin GAZ-teherkocsiját is elküldtük. No, így már lazábban vagyunk.

A második figyelőállásról Suhov jelenti, kissé sisteregve: megérkeztek.

Őket is ellenőrizzük. Rendben.

Az őrsök mind csak megközelítő pontossággal foglalják el helyüket, és utána még erre-arra elmozdulnak, ahogy nekik kényelmesebb. Amíg Ovsz- jannyikov nem ellenőrzi őket, addig felesleges is beásni magukat.

A pincéből kiáltás hallatszik:

— Ütegparancsnok elvtárs, telefon!

Lóhalálban rohanok le a téglalépcsőn.

Hát igen, a tüzérosztályról hívnak: negyvenkettes, várjuk a célokat.

Védekezőn mondom: hadd rendezkedjünk előbb be, hadd legyen meg a kapcsolat - hát emberek vagytok ti?

És persze aludni is kellene egy kicsit, nehéz a fejem. A fiúkra nézek a pincében - rájuk is ráférne.- No, amíg nincs munka, szundítsatok egyet az asztalnál.

Erre nem is nagyon kell felszólítani őket - máris az asztalra bukik a fejük. Ez az utolsó csendes félórácska.

A nap emelkedik - kezdődik a hőség.

Bekötötte a vonalat a negyedik figyelőállás és az előjelző is. Három álláson már lehet hozzávetőleges bemérést végezni — legalábbis hogy melyik négyzetből lőnek.

A munka kezdetétől a központnál két vonalszerelő tart ügyeletet: szaladgálnak a vonalak mentén. Ha egy vonal megsérül, összeforrasztják. A figyelőállásokról is futnak szembe velük, úgyhogy egy vonalsérülésre két ember is jut; soha nem tudni, melyik éri el előbb. A vonaljavítás a legveszélyesebb munka: az ember teljes nagyságban fedezetlen, bárhogy meggörnyed is; tűzcsapás esetén pedig földre kell vágódni. Amikor tűzcsapás nem várható, az ügyeletes vonalszerelő magától is fut, tudja a dolgát. Szélsőséges helyzetekben azonban valakinek döntenie kell, és ki kell küldenie valakit. Ha itt van Ovszjannyikov, akkor ő dönt, ha nincs, akkor én. A munka lényegét tekintve azonban tisztek nélkül is megy ez a dolog - a központi műszer mellett levő szakaszvezető maga küld ki valakit, hiszen ő a felelős: ha nem elegendő a figyelőállás, nem tudunk bemérni - lehet, hogy így még több a veszteség. Aztán minden ilyen kiküldés a vonalszerelő életébe kerülhet; így vesztettük el Klimanszkijt is. De éppen amikor tűzcsapás van, amikor röpködnek a lövedékek, akkor kell leginkább a bemérés.

122