Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 2. szám - Alekszandr Szolzsenyicin: Zseljabugai tanyák
jabugszkije Viszelki. Mindegyik falucskában már előre tudtuk még a házak elhelyezkedését is. Mint most is: Viszelki valóban a Panyikovec folyócska felé ereszkedő lankán helyezkedik el. És mi már itt vagyunk, elzötyögtünk idáig a kocsiútról leágazó hepehupás lejárón. Amíg nem jönnek a repülőgépek, nem fedezzük magunkat. Bekiáltok a fiúknak a kocsi belsejébe:- Dugin! Petrikin! Kropacsov! Fussatok, nézzetek körül, hol lehet egy pince. Ugrálnak le fürgén, szétfutnak keresni. Viszelkiben már vannak néhá- nyan: itt is, ott is teherautók, elejükkel beásva, fedezékben. Aknavetők mennek előre. A hadosztály-ágyúk jobbra vannak, a völgy túloldalán. Én pedig egyelőre csak a térképen keresem: hová helyezzük a figyelőállásokat. Előttünk, nyugat felé Mohovoje, az fontos hely: a németeknek még a múlt héten érkeztek oda vonatok is, kirakodtak. Mohovojét tartani fogják, itt biztosan megakadunk egy időre. Hozzávetőlegesen kijelölöm a figyelőállások helyét. (Pontosan majd csak Ovszjannyikov választja ki a helyüket.) Az arcvonalon öt kilométerenként kell lenni ilyen figyelőállásnak (a szabályzat szerint ez hét kilométer is lehet, de mi már rég kiigazítottuk a szabályzatot; soha nem helyezünk el hat figyelőállást, fölösleges, de ha szükséges a sietség miatt, csak négyet, most ötöt). A figyelőállások előtt pedig helyet kell találni az előjelző-megfigyelőnek. Az előjelzőnek úgy kell elhelyezkednie (gyakran a gyalogsági lövészárokban), hogy az ellenség felől jövő összes hangot előbb hallja meg, mint bármelyik szélső figyelőállás, és - a megítélése szerint, ez a művészet - eldöntse, melyik hangra nyomja meg a gombot, hogy működésbe hozza a központot, és melyikre ne.- Megvan! - kiáltja futás közben - ki is? - az „ezred fia”, a tizennégy éves Mityka Petrikin, akit a háborúban teljesen elpusztított Novosziljénél szedtünk fel — az egykori járási központ most fehér kőhalomból álló domb, néma őr a Nyerucsja és a Zusa összefolyásánál. - Főhadnagy elvtárs... Pince-e! Jó pince! Botnyevvel együtt gyorsan odamegyünk. Ahogy itt szokás - nem a ház alá építették, hanem külön, tégla bolthajtással, aztán egy tucatnyi lépcső lefelé. A pince nem hűvös: fülledt a levegő, belehelték az emberek, akik itt töltöttek már több éjszakát - a tulajdonosok-e, vagy a szomszédok; itt húzódnak meg, a holmijukat is idecipelték. Viszont a boltíves, téglaboltozatos pince jobb nem is lehetne. Olyan különös és olyan örömteli érzés élő orosz parasztokat látni, itt a házak körül; a veteményeskertek meg vannak művelve, a mezőn lábon álló gabona. A front szovjet oldalán bizalmatlanságból az összes lakost kilakoltatták vagy húsz kilométerrel hátrább, harmadik éve sehol egy élő lélek, se vetés, a szántóföldeket benőtte a gaz, mint a poloveci időkben. (De az ilyen terméketlen és elnéptelenedett vidéket még szomorúbb szerelemmel szereti az ember. Határozottan úgy érzi: ezért a Közép-Oroszorszá- gért meghalni sem sajnálna. Különösen az észak-nyugati terület mocsarai után.) A német oldalon alig haladtunk egy kicsit, és látjuk: élnek itt emberek. A pincében levők félénken néznek ránk. Nem zavarjuk ki őket: a mieink.- Barátaim, kicsit beljebb kell húzódni. Itt elöl mi foglaljuk el a helyet. 116
