Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 11-12. szám - Műmelléklet
Atrocitások , Te szegény, szegény nemtelen lény töröld le Isten hátáról, töröld le szégyenletes emlékemet. ” Pilinszky János Bizonyára igaza van Tamási Áronnak, amikor azt mondatja Ábellal, hogy „azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne”, ám hozzá kell tennünk föltétlenül, nem olyan könnyű ezt elérni. Ahhoz, hogy az ember otthon legyen, meg kell találnia a helyet, amit otthonnak nevezhet. Keresgélése folytán jön rá, hogy bármerre próbálkozik, ellenállásba, súlyosabbnál súlyosabb agresszióba ütközik. Rá kell döbbennie, az életet folyvást attrocitások érik; valahol mindig meggyalázására törnek. Ha más nem, hát az idő mindenképpen, amely az egyén életét szigorú korlátok közé kényszeríti. De még a megváltás is csak úgy volt lehetséges, hogy Krisztus - belépve a történelembe, az időbe - emberként kínhalált szenvedett, Számomra valami ilyesféléről beszélnek Schrammel Imre szobrai, ha tetszik: kerámiái. Ugyanis folyvást az emberi testtel történik agresszió, minduntalan megtöretik. Többségükben a legrégebbi kerámia-égetési technikával készült plasztikákat látunk: raku-kemencében készült munkákat. A fölhasznált alapanyag, a homokkal kevert agyag, valamint a raku-tűz közvetlen hatása plasztikai effektussá változik: a megtöretett, meggyötört, elpusztításra ítélt emberi test (vagy éppen olyan épületrészlet, amely maga is emberi arányok hordozója) ellen elkövetett vétkek lenyomatát őrzi. Tudósításokat a szenvedésről, a fájdalomról. A torzulás, amely végbement rajta valami megfoghatatlan kegyetlenkedésre utal, amely elől nincs menekvés, mert sors az: az a sors. Az otthon, a menedék - ha egyáltalán lehet ilyen - egyre távolabb, egyre elérhetetlenebb messzeségben. Még a szimbolikus fogalmazás is effélét sugall: Macska madárral, mint annyiszor - Picasso óta is. Mindenképpen figyelmezni kell azonban a szobrok alapanyagára. Mondtam, agyagból vannak - többnyire, vagyis sárból, földből, ahogyan az istenek által megalkotott első emberek: Adapa az akkádoknál, Ádám a zsidó teremtésben. Ez pedig azt mondja, hogy eleve ez az ember sorsa: erre a szenvedésre született. Ha a természetelvűbb portrékat nézzük, azokról is szenvedésnyomok olvashatók le, sorsformálta arcok. Amelyekről Isten kezenyoma réges régen eltűnt. Talán jobb is, ha többé nem emlékeznek az eredetre, ha már nem tudnak semmit az önfeledt boldogságról, paradicsomi jólétről. Mert még hamarabb, kisebb terhek alatt is megrokkannának. így azért él a remény, bírják, bírni fogják, vagy talán a faj bírni fogja a megpróbáltatást az idők végezetéig, amikor aztán valóban eljövend a megkönnyebbülés. Fábián László
