Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 11-12. szám - Hózsa Éva: Mándy "fabulái"
Spitzer lenni, mégis azzá válik a konyhában, a kabinszúnyog pedig megnevezett élettere hiányában nem lehet többé az, ami. Ha az olvasó a fabula hagyományát, tehát az archetextust veszi figyelembe, akkor az állattörténetek olvasata gazdagabbá válik. Az intertextus „aleotorikus” intertextusnak minősíthető, az olvasó ugyanis az állatirodalom háttérbeli jelentését észleli. Az architextualitás az állatnovellák esetében Gérard Genette nyomán értelmezhető: ,,... egyedül az archetextus nem osztály, mivel - ha szabad ezt mondanom - ez az osztályság maga: annyi bizonyos, hogy egyes szövegeknek pregnánsabb (helytállóbb) architextualitásuk van, mint másoknak, s hogy - amint azt másutt már alkalmam volt elmondani - az architextualitással többé-kevésbé rendelkező (többé-kevésbé osztályozható) szövegek közötti egyszerű különbségben az architextuális osztályozás csírája rejlik.”18 Mándy „fabuláinak” pregnánsabb architextualitásuk van, viszont ezek úgy nyilvánulnak meg, mint a textualitás aspektusai. A fabula ismerete irányítja az olvasó elvárásait, ennélfogva Mándy esetében el kell hárítani a néhol pa- ratextuálisan (például a címben) követelt besorolást. Az állatok szájába adott példázatok, illetve a varjú és a sas összecsapása, vagy a kabinszúnyogok tudatos támadásai parodisztikus nézőpontból is értelmezhetők. A lóról szóló szövegek más jellegűek, az ember és a ló kapcsolata sajátos megközelítésben kerül az olvasó elé. A ló megmarad lónak, az ember szempontjából azonban egyenrangú társ, beszélgetőpartner, noha a kívülállók látószögéből legtöbbször egyszerű állati lény marad. Mándy archetextushoz kapcsolódó viszonya különbözik például Hajnóczyétól, Hajnóczy meseparafrázisaitól, de az állattörténetek hátterében azért meghúzódnak a rejtett emlékképtöredékek, a szövegközi és műfajközi ihlető mozzanatok. Imre László (Konklúzió helyett) szól a műfajok valamikori és mai jellemzőinek összevetéséről, pontosabban annak jelentőségéről, hogy az összehasonlítás mutatja meg a szövegek utóéletének, befogadásának eltéréseit, amelyek azok világához vihetnek közelebb bennünket. Szerinte a műfajtörténeti kutatások számának növekedése éppen ennek a ténynek köszönhető. Arany János balladáira, Kemény Zsigmond regényeire hivatkozik, majd megállapítja: „... a műfajhoz sorolás és a műfajtól való eltérés minden esetben egy műnek más műalkotásokhoz való viszonyában mutatkozik meg. Másrészt: a hagyományos műfajok parodizálása, mely az irodalomfejlődésnek, az új műfaji változatok kialakulásának serkentője szokott lenni, ugyancsak intertextuális szerveződésű.”19 A műfaji kérdés mellett az idő kérdése is felvetődik. A történelmi idő csak némely ló-történetben játszik igazán szerepet. A szereplők figurája többnyire idő felettivé, időn túlivá alakul, ugyanúgy mitizálódik, mint a futballpályák játékosainak küzdelmei, viszont az életidő múlása, az évszakok konkrét megtapasztalása az állatok tudatából szemlélve is jelentős. Ebből a szempontból a novellák az állatirodalmi architextualitáshoz kötődnek, néhol azok ironikus imitációivá válnak. Abelső szabadságig való eljutás kérdése, illetve a már-már abszurd szereplővé váló állatfigurák viszont túlmutatnak a műfajhatárokon. Az állati cselekvés és választás lehetőségeinek felvetése a kudarcra, az esen- dőségre, az erőtlenségre utal, eszményeket nem tudunk felmutatni; csak - az emberi világhoz hasonlóan — a kudarc elviselésének sztoikus módját és közér1094
