Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 11-12. szám - Tóth Péter: Hoffmann János: Ködkárpit
A fokozódó szorongásnak nyilvánvalóak az okai; a szűkülő életlehetőségek szorongató világát az egyre súlyosbodó kérdések jelenítik meg. A leglényegesebbeket idézem: a napokban jelentette be Teleki miniszterelnök a III. zsidótörvényt. Milyen új megalázásokat, jogfosztásokat hoz ez újra, hány embert tesz kenyértelenné, koldussá?” (10); „Es mi vár még ránk?” (11); ,Meddig lehet ezt anyagilag-lelkileg bírni?” (18); „...minek ide III. zsidótörvény? A végrehajtás munkája eredményes lesz. Hogyan is mondta a miniszterelnök: míg a zsidók itt élnek, míg saját országuk nincsen, nem lehet azért minden életlehetőséget elvenni tőlük. A lecsapolt tóban hagynak még néhány pocsolyát. De gyakorlatban mi lesz ez az életlehetőség?” (29); „... hát élet ez?” (49) A kötet végén látványosan szaporodnak azok a mondatok, amelyeket a kérdőjelek után álló felkiáltójelek nyomatékosítanak: „Hova vezet a mi sorsunk?!” (79); „Fázik az ember lelke, és felsír benne a kérdés — minek ez?!” (96); „... és mégis, mi tartja vissza az embereket ettől a lépéstől?!” (99); stb. Hoffmann János sorai dramatizálás nélkül, ugyanakkor átélhetően és hát- borzongató módon idézik fel a kort, amelyben egyszerre válik kétségessé az egyéni, a családi és a közösségi létezés. Váratlannak, megmagyarázhatatlannak tűnhet, mégis e kérdések kapcsán jelenik meg a Radnóti verseire rímelő vallomás. Amit a bori láger lakója a hazaszeretetről megfogalmazott, az zsidó családok ezreinek, tízezreinek lehetett mindennapi élménye. Köztük olyanoké is, akik soha nem szóltak erről nyilvánosan. Vagy olyanoké, akik a költészet műkedvelőiként fejezték ki ragaszkodásukat a szülőfaluhoz, a gyermekkori élményekhez, a nyelvhez, a kultúrához, a hazához. Hoffmann János Bethlen Andrásné Viola Margit versét idézi: „... Egy ablak, melyre ha felnézek, Megrohannak az emlékek. A templom amelyben esküdtem Egy júliusi reggelen A csendes sírkert Melyben nyugszik az apám Minden, minden tehozzád fűz: Hazám. Itt kívántam élni Halálom itt kívánom. Hogy szeretem-e'? Igen. Imádom.” A füzetek szerzője önmaga, családja, felekezete nevében is azonosul az olykor botladozó vallomással: Megragadott: igenis szeretjük ezt a hazát, ez jelent mindent: múltat, emlékezést, a szülők sírhantját, a boldogságunk fészkét.” A Szózatot is intonáló hitvallás keserű kérdéssel zárul: „Itt akárnánk élni, itt szeretnénk halni - és mint a büntető apát szereti a gyermek, imádva szeretjük a hazát. De meddig tudja a gyermeki szeretet legyőzni a korbácsütés okozta fájdalmat?” A legsúlyosabb dilemmákat a legrövidebb füzet, a negyedik tartalmazza. Ezek nem egyszerűen a közelmúltra, a jelenre, illetve a bizonytalan jövőre vonatkoznak. A zsidó identitás, a megmaradás leggyötrőbb kérdéseit vetik fel. 1082
