Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 11-12. szám - Szepesi Attila: Zöldszemű nyár
egy kusza akácosba. Tulajdonképpen nem is önszántamból jöttem ide látogatóba, hanem Fábián Laci barátom hozott, akinek viszonya mindenki közül tán a legbonyolultabb ehhez a faluhoz. Mert fauszti lélek ő is, és - pest-budai illetőségű, de — ez a település a szülőföldje. Azzal a jelszóval hozott, hogy épp ideje megismernem Polgár Csabát. Aki - ahogy udvarába betoppantam - a nevemen szólított. Ezen meglepődtem. Aztán minden kiderült. Ő az a Csaba, akit még a diákkoromból ismerek. Akkoriban, negyven év előtt, gyakran voltunk egy társaságban. Megfordult nálunk, a pesti Október 6. utcában is, ahol világmegváltó szeánszokon jöttünk össze esténként, ígéretes festők, színészek, írók és más iíjú, ám annál válogatottabb cigánylegények. Az asztalra ugyan csak kocsisbor került, de a lányok és álmaink valódiak voltak... Csabára emlékeztem, Polgárra nem. Most a hirtelen felismerés örömében felidézzük vezényszavakban a lepergett negyven esztendőt. Diákcimboráinkat, akik némelyike már messziről figyeli emlékezésünket. Tragédiákra téved egyre-másra a szavunk. Testi és lelki karambolokra. Kevesen maradtunk talpon az önpusztítás viharaiban. Polgár Csaba képeit korábbról ismertem és rusztikus figurának képzeltem őt, nem sejtve a neve mögött diákköri cimborámat. Olyannak, aki a flaszteron is ruganyos léptekkel jár, mintha valami hepehupás völgyet taposna. És néven szólítja a fákat, meg a madarakat, tudva, hogy szavai célba érnek. Nos, utóbbival nincs is gond, csak éppen a rusztikum sántít kicsit... Eddig rendjén is volna. Közös tűnődésünket megszakítva azonban Csaba ekkor olyat mond, ami kissé meghökkent. Menjünk ki a kertjébe, annak is a végébe, és nézzük meg az ő „szabadtéri műtermét”. Gondoltam: ott állította fel a vásznát. A kert kissé lejtősen kaptat a Sorok-töltés akácosa felé. Mentünk. És amit már messziről láttam, meglepett. Óriás kartonpapírok álltak itt-ott a fák és a bokrok közt. Némelyikük feszesen, a másik gyűrtem Ez félig a földre ko- nyulva. Amaz egy akác törzsére rácsavarodva. Egyik-másik kilyukadt. Rajtuk ábrák. Lilák és zöldek. Fakéreg rostjaira, izomcsomókra meg algák tenyészetére emlékeztető alakzatok. Hol erős kontúrokkal összekaszabolva, hol pasztellszínekkel elúsztatva, szfumátósan lebegtetve el a foltokat a kép szélei felé. Némelyik korhadt fára emlékeztetett vagy lekushadt vadra, mely takarást keres a szomszédos akác mögött. Erősek voltak ezek a testesülni vágyó tónusok és egymáson áttűnő alakzatok, de esendőek is, ahogy a gyűrött lapon folytak, kanyarogtak, a helyüket keresték. Talán nem is sejtve, hogy állandó helyük nincsen. Sorsuk a változás, a látványos múlandóság. Eldöntetlen alakzataik sárkánygyíkot formáztak, kövekbe forrt levelek legyezőjét. Ősi páfrányfenyő és korpafű ágbogát. Felszálló ősmadarat, melynek csőréből fogak villannak elő. Megkövesült csigát, hajfonatot és folyó uszadékát, melyben a tündérrózsa a kutyatetemmel összekeveredik. Tükörnek láttam ezeket a képeket, de olyan tükörnek, ami egyszerre mutatja az élet színét meg a fonákát. A pillanatot, de azt a képzetes tartományt is, amit létnek szokás jobb híján mondani. Ami titkos elevenség, de nem a pillanat szeszélye. Folyamatosan válik testté, láthatóvá, de ilyenkor az igazi arcát elrejti. És ahogy néztem e furcsán megcsavarodó és redőket vető képeket, hatás1074
