Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 10. szám - ÍROTTKŐ STÚDIÓ
XV ÍROTTKŐ STÚDIÓ BRAUN MELINDA Magány Liliomszálon rezzent csillagfolyóvá a hajnal, s a lepkehalálú erdőre rámosolygott a lángcsókú ísz. Félelmes kétségeim elől menekülve tébolyultan futnék, csak rohannék sápadt rémülettel, de a 'államra remegőn odahulló könnyemlék mintha számos alkonyt csendesítene szívem szerelme- edő völgyeibe... S az álmodó lombok zizegésével elémaranylik az én drága anyám angyalharmatot zelíden gyöngyözgető szeme; s ősz arcának fátyolos avarmosolya az én szürkévé némult, gőgössé egesedett, s szegény-szegény szívemet ölelve simítja megkeseredő, árván-fázós zokogássá. Térdre borulok vacogva, önnömáltal megcsalatva, fájdoklón... s a virágreménylő réten hideglő izégyenajakkal, éjlelő-gyáván suttogom elködlő, mosolyleples gyermekkorom áldottkezű imád- ;ágát... s madárdalos szárnyakon száll az egek mindenségébe az áhítat... úgy száll, mint anyám rezének reszketeg álma a lámpafényes téli elalvásokkor... S én magányosan, mindenkitől elhagyatva, elüldözve rettegek, hogy többé már senkiben és ■emmiben nem merek majd hinni, s hogy habzó szájjal, eltaposva, utálkozó köpésektől borítva msztulok el, én, aki hűtlen lettem apám hívő, tiszta tekintetű szívéhez, hűtlen az én szülőföldem izüstösen szentté rejtelmesedő, örökké eltűnt sírjaihoz, s a lelkemben sustorgó, téli kályhák fasírású lobogásához, megtagadtam a zokogószavú család-karácsonyok zendülő csillagjait... Szemem tükrében szégyenletes gőgű képek rémlenek esős tekintetté: Összeszorított szájú, idegesen türelmetlen mozdulatú, fennhéjázó kölyök nyivákol, s tagadja szüleit, ellöki a virágmosolyú emlékeket, s kegyetlenné torzult hitetlenséggel szid, ítél, érzéketlen kétségei miatt dühösen üti, ellöki a csillagmesés, egekbe röppenő együttlétek hallgatag örömét... De mindebből semmit sem lát ez a förtelmes rémképekben vigyorgó arc, ez a megtört gyávaságtól kiüresedett, poklos tekintetű felnőttség, ez az iszonytató, ridegtető bűnöktől reszkető és vacogva összekuporgó tizennyolc év... Amíg fejemet anyám ölébe fúrhattam elkeseredettségem visszafojthatatlan, forrón ártatlan könnyeivel, amíg áhítattal hallgathattam szívének minden szelíd szárnyú dobbanását, amíg csókjában érezhettem szeretetének örökkön fájdalmas leheletét, amíg végigsimított lepkelelkű kezével az én megfáradt, elráncolódott szememen, amíg bármikor átölelhettem, amíg rezzenőn patakzó arcához ölelhetett engem, amíg éjjeli álmaimból kiáltozón felriadva is tudtam, hogy az Ó tekintete mindig rámragyog majd az első ezüst hajnalfénnyel... Amíg nem némult szürke, tátogó köddé, az egykor pipacsos angyalléptektől reményesedőjövő, s egykor nem akartam különb lenni, mint az egyszerű boldogság szőtte, de immár aranyfolyóvá távolodott múltam, amíg nem rándítottam vállat a megtört életek szélfútta hamvai felett... Amíg őszintén, kitárt lélekkel szólhattam a gyertyafényben rejtekező - mostanra már régen halott - Istenemhez, amíg vöröslőn lüktető szívvel magamhoz szorítottam minden áldott szeretet- fájdalmat, amíg még igazán gyerek voltam... addig soha-soha nem voltam ennyire magányos... Reméltem, hátha végleg meghalok. Reméltem, elmúlhatok itt, a félelemtől összezsugorodva,
