Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 10. szám - Erdélyi Erzsébet-Nóbel Iván: "Emelt fővel vállalom a 'végek költője' cimkét"
ERDÉLYI ERZSÉBET-NÓBEL IVÁN „Emelt fővel vállalom a ’végek költője’ címkét” BESZÉLGETÉS TÖRÖK ELEMÉRREL- Török Elemért a végek költőjének nevezte tíz évvel ezelőtt Dénes György. Ez a pozíció nem jelent valamilyen kirekesztődést, kiszorulást a költészet fővonalából?- Valóban, szülőföldemet, a Felső-Bodrogközt végeknek is nevezhetjük, márcsak földrajzi fekvése miatt is. Amásodik világháború után az újabb határmódosítás következménye, hogy Lelesztől alig 10 kilométerre van a szlovák, magyar és az ukrán hármashatár. E vérzivatar dúlta végeken sohase volt gondtalan, lakodalmi az élet. Népét századokon át sokféle eszme gyúrta, sújtotta ilyen-olyan elnyomó törvény s antivéglet. O súlyos igazának tudatában, tette mégis konokon a dolgát. Vetette földjét aranyos búzával, kapált, aratott, szántott, majd újra vetett. Ha kellett - és de sokszor kellett - kiegyenesítette kaszáját, kardot, fegyvert ragadott: volt Rákóczi, Esze Tamás, Kossuth katonája, s mi tagadás, Kun Béláé is... Ha úgy látta, hogy a túlélésre nincs más esély, olyan napnak emelt kalapot, amilyen felkelt. Lényegében ezt teszi ma is. De még itt van, s magyarnak maradt. Pedig, főleg Trianon óta, mennyi mindent elkövettek már, hogy megtöijék gerincét, megalázzák, elnémítsák anyanyelvét, hontalanná tették ezeréves szülőföldjén, deportálták... Am hite, s a túlélés fortélya mindig átsegítette a gondokon, bajokon... Lassan hetven év görbít engem is e végeken nevezett szülőföldhöz... Hét évtized - tűnődöm magamban, miközben gondolataim messze pillangóznak... Mennyi minden belefér az én hetven évembe is... Öröm, csalódás, tört hit, konyult remény, temetések, harc, lázongás, üldöztetés, menekülés az emberi gonoszság pokoli szörnye elől... De még én is itt vagyok újra a végeken, ahová mindig is viszavágytam... S mint tíz évvel ezelőtt, most is emelt fővel vállalom a „végek költője” címkét... Kirekeszteni, persze egyesek, a múltban is megkísérelték, s valakicskék ma is próbálkoznak... De én soha nem éreztem, ma sem érzem magam kirekesztettnek... Akikről és akiknek írtam és írok, azoktól mindig pozitív visszajelzést kaptam és kapok. Egyébként is, az Idő, a Nagy Rostáló, majd dönt bölcsen mindenről...- „... nyugalmam itthon lesz-e még”? - kérdezi a Tavaszi égen tél zokog című versében, ami egyben legutóbbi verseskötetének címadó költeménye is. A kötet egésze azt bizonyítja, hogy „itthon”, a Bodrogközben megtalálta a vágyott nyugalmat. Miért akkor az aggódó kérdés? 896
