Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 1. szám - Papp Endre: Krízistudat és kultúrkritika
litást, a másság szélsőséges istenítését az azonosságtudattal szemben, a fejlődés és haladás fogalmainak kritikátlan tiszteletét, a versenyszellem eluralkodását, a „konzumidiótává” silányult, érdekelvű tömegember „elbarbiasodá- sát”. „Világelfogyasztásról” beszél, melynek igazi oka, az „általános emberválság”. Tétele szerint az érdektársadalom átstruktúrálja az élet legapróbb területeit, az emberi gondolkodást is. A nyugati civilizáció emberének fogyasztáscentrikus, élmény- és élvezethajhászó, önmegvalósításra törő mentalitása hátterében ok-okozati összefüggéseket vél felfedezni. A negatív, elembertelenítő hatásokkal szembeni értékállítása egyértelmű: vissza kell találni a létezés teljességének boldogságához, azaz a kultúra szakrális-szellemi értékekkel való megtöltéséhez, a spirituális képességekhez, a vallási gyakorlathoz, a teremtéssel való összhang újbóli átéléséhez. A normát állító pozíció a múltra mint követendő példára tekint. Sőt, tulajdonképpen a kívánatos jövő ebben az esetben nem más, mint a múlt egymásra rakódott, valójában isteni eredetű, tehát időtlen értékeinek idealizált harmonikus rendje, illetve ennek életvezetési alkalmazása. A kultúrateremtő gesztusban a vallás és a kultúra közé egyenlőségjel kerül: a kultúra a metafizikai bizo- dalom metaforája lesz. Szemlélete a szinkronitásra törekszik: eredeti rendeltetésüket, funkciójukat vesztett szokásaink, ünnepeink szakrális jellegére emlékeztet, a vallási meggyőződések, a mítoszok, az archetípusok eredetétértelmét tárja fel, illetve a közöttük lévő megfelelést világítja meg. Egy közös hit minőségileg felsőbbrendűnek láttatott létfelfogását hozza normatív helyzetbe. Hivatkozásai között megtalálható többek között Huizinga, Buji Ferenc, D. C. Korten közgazdász, Csontváry, Martin Buber, Mircea Eliade neve, nyilvánvaló a kínai tao bölcseleti hatása, és Hamvas Béla szellemiségének befolyása tapintható szinte minden mondatában. A szerző kritikai alapállása jellegzetes retorikát szólaltat meg. Czakó hangja egyszerre emelkedett, példázatos, didaktikus, moralizáló és agitáló. Szentenciózus fogalmazásmódja a tapasztalatok tetszetős, szállóigévé formálható, rövid, velős összefoglalására törekszik. A megnyilatkozás formája olykor érzelmektől túlcsorduló - ízelítő a szóhasználatából: „kultúrszemét”, „fogyasztói hülye”, „saját nullaság” stb. -, olykor bölcsen visszafogott, máskor szellemesen eleven. Meg kell jegyezni azonban, hogy nem egyszer állít fel az író leegyszerűsített, felületes képleteket, fekete-fehér típusú szembeállításokat. Általános következtetései időnként meglepőek. Ennek igazolására szemel- gessünk kicsit Czakó Gábor bon mot-jai között! A szocreál, szocnáci munkás és a barbibaba rokonok!”, írja a Náciszocihollyreál című esszéjében. „Az ún. kereskedelmi televíziózás önmagában kizárja a demokráciát”, olvasható másutt. Néha az az érzése a befogadónak, hogy a kimondott summázatok inkább a koncepció igazolását szolgálják, sem mint a világbeli jelenségek összefüggéseinek feltárását. Ajog fólfalja az igazságot” (Igazság/gazság) - szól a tétel, s annak megerősítése: A bűnöző milyen alapon tart igényt az ún. emberi jogaira, miközben foglalkozásszerűen megszegi őket?” Amint az idézetekből is kiderül, a szerző retorikája nem kizárólagosan kulturális természetű abban az értelemben, hogy nem szorítkozik szigorúan a művelődés területére, hanem nyíltan vállalja a politikai állásfoglalást is. Az esszék egyes darabjai a politikai pamflet irányába mutatnak. Talán úgy lehetne Czakó gondolkodásmódját jellemezni, hogy a társadalmi-gazdasági-kulturális élet minden jelenségét 94
