Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 9. szám - Murai András: A szerzőifilm és háló
a vezérelv. Míg korábban lehetett modelleket felrajzolni a történelem mozgásáról, a hatalmi rendről, s míg korábban folyamatosan változó, de mégiscsak átvilágítható volt a struktúra, a Szörnyek évadjával Jancsó elkezdi a zavaros állapotról „zavaros” filmjeit készíteni. A rendszerváltás előtti években már arról beszél, hogy elvesznek a képletek, a parabolák, hogy a történelmi köntösbe bújtatott mának szóló üzenetek ideje lejárt. Kiszolgáltatottságunk nem a történelmi mechanizmusokkal van már összefüggésbe. Ennek az új helyzetnek az érzékeltetésére használja a videót. Az új technika nála a manipulálhatóság eszköze: idősíkokat kever, megsokszorozza és tagolja a teret és az eseményeket. Segítségével a korábbi zárt világot kitágítja: káoszt teremt, hogy a fatalizmus univerzális élménnyé növekedjék. Utolsó három „hülyéskedésében” (így jellemezte saját alkotásait) a káosz csak tovább nő, a kiismerhetetlenségig fokozódik. A Lámpás előtti Jancsó-uni- verzum kulcsszavainak egy része most is működésbe hozza a filmeket (például manipuláció, kiszolgáltatottság, fatalizmus, szerepcsere), s a korábbi formanyelvi sajátosságokból is kapunk ízelítőt, például a hosszú beállításból, a szereplők koreográfiájából, de csak töredékesen. Új alkotásainak épp az a sajátja, hogy mindenből felmutat egy csipetnyit, egy epizódnyit, ha lehet, minél váratlanabbul, mert hogy kerülni akar minden szabályt, rendet. A kanonizált filmkészítését éppúgy, mint a sajátját. A forma megújítása tehát nagyobb változásról tanúskodik, mint hogy a Kék Duna keringőben abbamaradt koreográfia folytatására gondoljunk. Eddig soha nem látott módon kötődik a hazai aktualitásokhoz, miközben a jelenkor egyetemes érvényű létélményét adja. Meggyőződésem, hogy Jancsó és alkotótársai azért tudtak - az elmúlt tíz év hazai filmgyártásában talán egyedülálló módon - a 90-es évek Magyarországáról hiteles képet adni, mert egyúttal a közvetítő közeg, a film helyzetét is dokumentálták. Filmjeik azt üzenik, hogy egy kaotikus, „semmi sem az, ami” állapot ábrázolása csak teljesen szabadon kezelt médiumhasználattal érhető el. A hosszú beállításokba ágyazott kamera- és színészkoreográfia helyett Jancsóék most úgy építik filmjeiket, mint egy hypertextet: a tér és az idő végképp relatívvá válik, kezdő és végpont nincsen, linearitást keresni sem érdemes. Tulajdonképpen ez a gondolkodásmód sem teljesen idegen tőle, hiszen ő a teret korábban is folyamatosan átalakította, mozgásban tartotta, állandóan svenkelő kamerával kiszámíthatatlanul tagolta. Új filmjeiben azonban magát a közvetítő közeget tette parttalanná. Önreflexió - önirónia Amikor önreflexióról beszélünk, akkor tudatos, a fiimi kijelentésre rámutató megoldásokra kell gondolnunk, amelyek a szövegalkotás folyamatát, az alkotói tevékenységet és a befogadói magatartást egyaránt leleplezhetik. Az ön- reflexivitás Jancsóék filmjeiben annyiban jelenik meg, amennyiben szükséges a film, mint közvetítő közeg szerepének újragondolásához, az alkotók és a nézők kapcsolatának aktualizálásához, s ezen az új médium megközelítésén keresztül a jelen állapotának megragadásához. A filmtörténet során mindig készültek ilyen alkotások, a hagyományos 837
