Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 10. szám - Novák Valentin: Csontos história
azonban valamiféle titoktartási kötelezettségre hivatkozván néma maradt. Erre aztán többen életveszélyesen megfenyegették. Erre aztán főbe lőtte magát. Erre aztán e csapást is benőtte a gyom. A rokonság utolsó közös föllépésével elérte az exhumálás engedélyezését, amit karácsony előtt három nappal meg is ejtettek. Először a félméteres havat kellett ellapátolni a családi márványkripta és az elszáradt koszorúk tetejéből, majd a befagyott fedél alól kiemelték a tölgyfakoporsót. A halottkém megállapította: tényleg látható egy vágás a jobb lábszáron, mely testrész igen megaszalódott a másvilágon, sőt, mintha illat is áradt volna belőle. A boncmester pedig a csont hiányát nyugtázta. így aztán mindenki megnyugodhatott. Egy álló napig. Ám hajnali kakasszóra az összes izgatott rokon - voltak vagy húszán - talpra szökkent, s nógatta bérelt famulusát - találjon ki valami okosat, de rögvest! Jolánka Amália ájulása után tizenkét és fél perccel fölocsúdott. Még egyszer körbevizslatott a szobában, s újfent megkísérelte leemelni a lábszárcsontot az üzenetrögzítőről. Lám, csodák csodája, most sikerült. Megforgatta. Nézegette. Lefújkodta róla a port. S legnagyobb megdöbbenésére egy belégravírozott föliratot pillantott meg. A szöveg mindössze nyúlfarknyi: EZT NEKTEK! MINDEN VAGYONOM A HELYI ÁRVAMENHELYRE SZÁLLJON! Gondolta, e szép darabbal majd szívesen eljátszadozik bohókás kutyája. Jolánka Amália tehát kötényének zsebébe csúsztatta a csontot; a kagylót pedig, amely folyamatosan foglaltat jelzett, a helyére tette. Am nyomban eszébe ötlött, hogy föl kellene hívnia a rendőrséget, a tűzoltóságot, no meg a mentőket. így is cselekedett. Aztán elköszönt a mozdulatlanul maga elé meredő ügyvéd úrtól, s dudorászva távozott... K-i Hírzengő 1906. Böjtmás hava (III. Évfolyam) Tudósítónk újabb adalékokkal szolgál a nagyérdemű olvasóközönségnek a T- béli Faragh-Lékeli üggyel kapcsolatban, amely immár nemcsak a szomszédos vármegyét tartja izgalomban, hanem az egész országot. Az exhumálást követően, midőn megállapíttatott a hullacsonkítás ténye, s minek utána hiába keltek hajnal hasadtával az örökösök, valamint jó pénzért fölbérelt famulusaik; hirtelen a rivaldafény Bécsüs Vendelre irányult, aki megneszelhetett valamit a Lékeli família keze alá dolgozván. A többre érdemes, sovány hasznot hajtó tyúkperekkel elhalmozott, az ügyek szemétdombján kapirgáló jurátus ugyanis magánnyomozásba kezdett. Ez nem eshetett nehezére, mert az is elegendő volt, hogy nyitva tartsa szemét, fülét, s az elhangzó rejtélyes, Lékeliektől származó félmondatokat, gesztusokat fölfogja, elrendezze; s ekképp egy hajmeresztő hipotézissel hozakodjék elő, melyet röplapokon terjesztett városszerte. Hogy ő volt a titokzatos „roplapos”, csak január másodikán derült ki, mikor megtalálták szerény bérleményének szúrágta ágyán, önnön, fekete vérébe belefagyva, ki nem szórt leleplező nyomtatványaival telehintve. A Bécsüs-féle, elkapott szófoszlányokból összetákolt verzió így festett: „A gróf, halála előtt a szomszéd városba vitette magát. Ekkor már egy speciális és nehézkesen mozgatható tolószerkezetben élt, mert a csontritkulás levette a lábáról. Műtétet javasoltak néki, ezért kerekedett föl. Ez idő tájt 866
