Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 10. szám - Novák Valentin: Csontos história
NOVAK VALENTIN Csontos história Lékeli Ödön épp aktáit tologatta a frissen polírozott mahagóni asztalon; hm, hány zsíros ügy „faragta” kolóniái mívűvé e remeklést ügyvédbojtár korának pozdorjából összeábdált írópultjától a jelenig; mikor nagyot reccsenve elásította magát a gipszstukkós mennyezet. Az ornamentikák szétporladtak, repedés szaladt át saroktól sarokig, s a félmázsás csillár után aláhullott az iroda teteje. A csillár kettéhasította az asztalt. A mész beszitált mindent. A gerendák, mint vihar tépázta erdó' kidőlt szálfái hevertek teljes összevisszaságban. Lékeli Ödön élve maradt, mert (az antik bútorok között stílustörőnek számító) irodai székén éppen a megcsörrenő telefonhoz lökte magát. Fölkapta a kagylót. Aztán úgy maradt. Meredten, szava szakadtán, kagylóval a kezében, melyből kíváncsi-riadt női hang áradt. Lékeli Ödön bambán bámult maga elé. Nem fogta föl, mit lát. Pedig egy hétköznapi darab díszlett az üzenetrögzítős telefon kagylóhelyén. Látható efféle a kalózzászlókon, az avarkori temetőfóltárásokon, no meg a lágerek melletti tömegsírokban kuszán összekeveredvén a többi emberi darabokkal, a biológia szertárakban pedig egy teljes vázalak meghatározó részeként. Nem volt ez más, mint egy emberi lábszárcsont, amely vakítóan fénylett a vakolatmész kölcsönmázától, és a kagylóhelyre csapódván elnémította az aggódó, lassan már sipítozó asszonyi hangot. A hallgató foglaltat jelzett — egy másfajta üzenet monoton morzéjaként. Lékeli Ödön úgy maradt. Ébren, mozdulatlan álmodott. Ez volt az egyetlen esély a múltba révedésre. Az álom sava kikezdi a feledés hálóját. Lékeli Ödön oly dolgokra emlékezett vissza, melyek sohasem történtek meg az életében, s amelyekről soha nem is hallott. Rögzítőjén hevert a hír, a túlvilág titkával teleróva. De ki lehet az üzenethagyó, akinek a postája ily határozottsággal tört be e huszadik századi, ügyvédi dolgozószobába? K-i Hírzengő 1906. Böjtelő hava (III. Évfolyam) Gróf Faragh Tamás, a szomszédos vármegyei T. város köztiszteletnek örvendő notabilitása az évszázad titkával lepte meg rajongóit, a gyásznép azon szűk, de legéletképesebb részét, mely örökségre jogosult. A végrendelet fölbontásakor e titkos értelmű szókat olvasta föl dr. Lékeli Tihamér ügyvéd úr, a hüledező, kis-érdemű, de nagy reményű, viszkető tenyerű, ám reményeiben hamar csalatkozó rokonságnak: „Tudom, elmeháborodottnak fog tartani mindenik rokonom, de nem 863
