Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 10. szám - Benke László: A szülőhely körül
markában a sárga kukoricacső. Barna arca a lámpafényben úgy állt meg a teknő felett, mint tó felett a titokzatosan fénylő nap. Bal kezében megállás nélkül mozgott egy-egy kukoricacső, szinte folytak a szemek a lába közé fogott teknőben lévő csövekre és szemekre; jobb markában egy lila kukoricacsutka ugyancsak fürgén billegve segítette a kopozást, vagy ahogy pestiesen mondják, a morzsolást. Akkor volt legszebb az este a kiskonyha kuckóján, amikor kinn az udvaron esett a hó, Anyja pedig Apja elszakadt nadrágját foltozta, vagy süteményt sütött nagyobbik fiának, nehogy éhen maradjon szegény azon a sovány kollégiumi koszton. Egy-két szelet csokoládéval bekent zserbó mindig jutott a kisebbiknek is, Apja meg csak a tepsiben körbevágott tészta széléből kapott. Beszélgetés közben mindig azt emlegették, aki nem volt otthon, folyton az hiányzott a családból, az volt a legszebb és legokosabb, mert Anyjának különösen őérte kellett gyötrődnie. Senki sem tudta volna megmondani, honnan vette a kuckóban üldögélő gyerek, hogy miért olyan szeretetre méltó az ő nyolc évvel idősebb testvére, s hogy Apja arcán miért ül sötét árnyék, mikor Anyja folyton úgy siratgatja másik fiát, mintha elveszett volna. Mindig valami érthetetlen bűntudat is belekeveredett ezeknek az estéknek a békességébe. Olyasmi volt az is, mint reggelente a szépen rendbe tett, tisztára kitakarított konyha, melybe azután néhány percig nem volt szabad belépni, nehogy a cipő talpával felszedjék a sikált, frissen fel öntözött földet. Azok a gyorsan felszívódó vízjelek igazán majd csak az otthontól való távoliét során kerültek helyükre a sóvárgó lélekben. így maradt felejthetetlen Apja hallgatagsága és Anyja földhöz hajoló tartása, amint szöggel átütött edényből öntözi a port. Hétköznap, ha csak mezőre mentek, siető nyolcasokat, ünnepen csigázó karikákat pingált a kehes agyagra. Ugyancsak felejthetetlen maradt a kenyérsütés mindennél emlékezetesebb szertartása, amelynek ilyen-olyan mélységben mindhárman részesei voltak. Már előző este bekészítették a kiskonyhába a kiválogatott tűzifát. A gyerek a kemence ajtaja előtt guggolva figyelte Anyját, hogy milyen gondosan rakosgatja be a kemence száján először az egyenes és vastagabb keresztfákat: kettőt-kettőt hosszában, kettőt-kettőt keresztben, rájuk pedig szépen és egyenletesen - az egyik sort keresztben, a másikat hosszában - úgy építi fel a hasábokat, hogy ha majd leég az egész, egyben maradjon az izzó parázs. A száraz szalmára fogott gyújtóst végül kétmarokra fogva dugta be a keresztfa alá, hogy majd reggel korán csak be kelljen gyújtani. Anyja behozta a kamrából a megkelt, régi kenyértésztából kiszakított és félretett kis darab kovászt is, beáztatta egy kis vízbe, hogy megeredjen s majd az új kenyér tésztájába keverve reggelre megkelessze azt.- Te, Apja - mondta Anyja arra sehogyan se emlékszem, hogyan sütöttük az első kenyeret a háború után. Már itt laktunk, nem apádéknál, béke volt, mégse emlékszem: hol volt akkor a kovász? - Másnap a gyerek korán reggel arra ébredt, hogy Anyja bekötött fejjel, fehér kötényben áll a két hokedlira tett dagasztóteknő felett. A teknőben éppen két részre osztotta a lisztet, beleöntötte a langyos vízben megerjedt kovászt, s dagasztó keze alá hol balról, hol jobbról újra meg újra odahúzott egy kis lisztet, mígnem a ragacsos-nyúlós anyagból két öklével és ringó mozdulataival egyenletesen sima kenyértésztát gyúrt. Négy előkészített szakasztó sorakozott körülötte az asztalon és a hokedlin. 845
