Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 10. szám - Benke László: A szülőhely körül
keményen a ház falának vetette, s hosszan hallgatott. Lehajtotta a fejét. Nem értette, miért hajol féléje az a magas ember olyan kaján és nevetős kíván- csiskodással, mikor ő sem mondja meg a nevét.- Mi van gyerek? Nincs nyelved? Nem tudsz beszélni? Aztán mégiscsak elment, továbbállt az öreg, ő meg kidugta rá a nyelvét, hogy csak lássa meg, ha akarja, milyen nyelve van őneki. Jól emlékezett rá, hogy az öregnek széles volt a háta és piszkos a kabátja. Ő meg csak állt a falnál még egy jó darabig duzzogva, mint akit leforráztak, s képtelen volt megérteni, mit akart tőle az öregember. A dombra épült Noszlopy-ház után kikanyarodva a faluból jobbra a telelőkre nézett, majd átdörömböltek a Malomárok első hídján. A kanyarban vadnarancsfák sárgán kínálták öklömnyinél is nagyobb tejes termésüket, lehetett nézegetni a magasra nőtt fákat, jobbra pedig fel lehetett pillantani Halászék házára. Jancsiék meg Tibiék udvarán mindig sok gyerek gyűlt össze a faluból, sokszor játszott a nagy eperfa alatt. Szeretett idejárni. Terus néni, a szelíd és halk szavú asszony a tornácon álldogált, éppen olyan hallgatag és mosolygós volt, mint az ő magányos, faluvégi háza. Valószínűleg azért hallgatott, mert a férje, az öreg Halász mogorva medve volt abban a mindig elegáns erdészruhájában. Puskával a vállán járta az erdőt. Akkor is hallgatag volt, mikor azt a nagy gumikötényt maga elé kötötte, s ment a halakhoz, rakta őket egyik telelőből ki, a másikba be. A falu körül mindegyik tóra ő vigyázott, az út mentén a tizennégyesre is, melynek töltésén jó volt elheverészni a magas és puha, lóherés fűben. Sehol sem volt olyan jó játszani, felkavarni a gyorsan leülepedő vizet, sárral dobálni egymást Imrével, Pityuval, Bélával és a lányokkal. Lebukni a víz alá, felhúzni a hosszúszárú lótuszt a sárból, s aztán egy szál gatyában mezítláb, ing nélkül, nyakba font virágfüzérrel menni haza az átforrósodott kövesúton. Újra áthaladtak a kanyargó Malomárok hídján, ahonnan rézsútosan jól be lehetett látni a jóval beljebb, magas fenyőfák között meghúzódó, mindig titokzatos vadászházhoz. A zöld bricsesznadrágos főerdésznek nem volt gyereke, nem is volt szabad bemenni a csendesen elbújt házhoz, de az út két oldalán hosszabban elhúzódó csemetekertet nem tudták elzárni a gyerekek elől. Pedig oszlopokkal és drótkerítéssel vették körül. Ezt a kertet azért is lehetett szeretni, mert sok-sok csemetét nevelt benne a főerdész úr a sárdi és vrácsiki erdőmunkásokkal, elsősorban dalos kedvű lányokkal, meg azért is, mert olykor Anyja is csemetémnek szólította fiacskáját. Legszebb és legtitokzatosabb a Sűrű volt. De ha a csavargó kölykök jobban megnézhették volna, hogy mi van a sűrű mélyén, nem is találták volna olyan sűrűnek. Mégis titokzatos maradt, mert veszélyeket rejtett. Apja is megmondja: - Ebbe az erdőbe nem szabad bemenni, tele van háborúból visszamaradt aknával, az is könnyen felrobbanhat, aki fára mászik, hogy kiszedje a madarak fészkét! - Ezért aztán a gyerekek inkább a zaboskerti, a miklós- pusztai, a kaki és a szentkirályi erdőkbe mentek madarászni és tojásokat gyűjteni. Gombászni a vastagtörzsű, magasra nőtt, egyenletes lombsátorral borított tölösbe jártak. A Sűrűn túli erdő alatt tavat tó követett a töltések között. Több tó lapult Koroknya és Sárd határában is, ahol ma is vizesárok veszi körül a legendás Törökvárat. Szentkirályban, Vrácsik túlsó végéhez három kilométernyire volt 842
