Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 9. szám - Tóth Péter: Weöres Sándor közelében
esetleg a vérre utal, hiszen egyúttal a vér kiontásának tilalmát is jelenti. (Az őshagyományban a metafora egyértelműen az életre vonatkozott, mára viszont ez a kapcsolódása föllazult, visszaszorult.) Amiatt is a tiltásokat kell első helyen említenünk, mivel a leghétköznapibb használatokban (jelzőlámpák, közlekedési táblák, stb.) ilyen funkciót kap. Ha most mindezt összevetjük Lux életének első, - mondhatjuk így - magyarországi szakaszával, akkor nem mehetünk el szótlanul a tény mellett, hogy valójában olyan társadalmi közegben nőtt föl, amelyben a tiltások (a szabadság korlátozása) a terror állandó és megkerülhetetlen jelenlétét súlykolták a polgárba - megtalálva rendre az okot a beavatkozásra egyéni életébe. Vegyük még ehhez hozzá az András-kereszt, a törlésjel-formát, amely gyakran ismétlődik munkáin ugyancsak piros színnel (pl. Rókavölgyi installáció, 1997, ahol a Fábián Zoltán által szervezett Katlanpiknik egyik fő attrakciója volt olyan társaságban, mint Haraszty István, Lois Viktor), és markánsabbá válik nyomban sejtésünk. De 1996-os arizonai akciójában is a függőleges falon fölfutó vörös/véres lábnyomokat látunk, ami szintén ebbe a gondolatkörbe illeszthető. Egészen messzire vezetne (esetleg egy kicsit a képből is „kibeszélne") a Piros háttér című festmény efféle értelmezése, amelyet akár az informel visszaigazításának, keretbe foglalásának is tekinthetnénk - mintegy a szabályozás jegyében. Tiltás és szabályozás. A tiltás vöröse, valamint a szabályozás kokettálása a geometriával. Benne ugyanúgy A 'szép’ 50-esekber\, a Flyppoban, akár az 1997-es Völgyben, az 1993-as Vörös hangsúlyokban vagy az 1990 körüli Zászlókban. És még sorolhatnám. (Hasonló tendencia - úgy tetszik - kimutatható még a jelszerűbb Bartl-képek „kazettáin” is.) Ebben az értelemben kiírásról kell beszélnünk: mondhatni a mélylélekből tör újra meg újra fölszínre az elfojtott élmények sora. Ha tehát Eco „elterjedt tudásanyagról” beszél, akkor gondolatát erősítjük a lélektani hivatkozással. Ezen a ponton nem árt nyomatékosítanom, hogy a zászló-problematika szinte mániákus körüljárása 1990 táján ugyanebbe a jelentéskörbe vonható, és Lux képi metafora-rendszerében, sőt, festői formanyelvében kitüntetett helyet követel magának. A kommunista zsarnokság végtelenül primitív, ugyanakkor mégis hatásos bombasztjai lappanganak a legkülönbözőbb „kiírások” mélyén, és törnek föl, idéződnek be vizuálisan vagy éppen indulók, szónoklatok triviális fragmentumaiban. Miközben Lux Antal művészete mégsem politikai művészet; direkt politizáló szándéka alig érhető tetten. Hogy azonban zaklatottsága ennek ellenére politikai „élményeiből” ered, nem lehet kétséges. És szintúgy nem lehet kétséges Heidegger igazsága: „A művész a mű eredete”. De Heidegger folytatja is: „És a mű a művész eredete”. Belátható, hogy Lux műveiben fejtette ki önmaga benső lényegét, ezek által a művek által lett művésszé. Nem pedig politikussá, ami ismét csak autentikus válasz lehetett volna kora ifjúsága élményeire. A műalkotásban azonban az igazság komplex valójában tárul föl; korántsem csupán esztétikai aspektusával. Fábián László
