Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 1. szám - Szepesi Attila: A szélember
mennydörgés fiának is. Ez a szárnyas hérosz, a Li-csen-csi félig emberi, félig isteni természeténél fogva valószínűtlenül rövid időközökben képes azonos alakban egymástól távoli tájakon feltűnni. Földi tulajdonsága, hogy az alakváltoztatásra nincsen képessége, csupán egyetlen és összetéveszthetetlen arca van, ahogy arról Arszenyev remek mandzsúriai élménybeszámolójának kínai hőse, Csang Pao beszámol. Nyilvánvaló, hogy a mi ördögszekéren lovagló garabonciásunk rokon a kínaiak szárnyas héroszával. Furcsa hibrid-lény. Éteri származék ugyan, ám olykor szükségét érzi, hogy elvegyüljön a földi lelkek hemzsegésével. És - en- nie-innia is kell. Energia-igénye (ahogy manapság mondani illik) egészen materiális. És ebben - mármint az ételhez-italhoz kötöttségben - rokon a mi népmeséi szélemberünk meg a kínaiak szárnyas lénye. A repülő kínai egy ritka növénnyel, a Li-csen-cauval él, melyet csak holdfénynél lehet felismerni a levelén elhelyezkedő harmatcseppekről, míg a mi kerge garabonciásunk, miként az köztudott, tejet iszik. A szél a népi díszítő-művészetben is képpé válik. Indázó, hol csillagformával rokon, hol szerteágazó motívuma sokszerű talányosságra utal. A leggyakoribb szín, melyet felölt, a veres meg a zöld. Mert a szél, miként az általa jelképezett tovatűnt idő, láthatatlanul látható, s környezetével egyszerre és folyamatosan a tükröző meg a tükrözött viszonyában áll. Mintha egy ősi, imaginárius tükörteremben zúgna, ahol a változó jelenlevők szivárványszíneinek sokaságából venné a maga megfoghatatlan tónusárnyalatait. A vér veresét meg a tenyészet zöldjét. ...Vörösmarty Mihály miniatűr-remekére, a Szél úr fixa. eddig nemigen esett fénycsóva. A kis, prózában-fogalmazott mű, melyet a szerző tündérregének nevez, már azért is figyelmet érdemelne, mert alighanem első érvényes megfogalmazása a Bolond Istók képzetkörnek. A szó ugyan nem mondatik ki benne, de aki elolvassa e kis, 1837-ből datált tündérregét, utána pedig Weöres Sándor „elbeszélő költeményét prózában”, a Bolond Istókot, fel kell ismernie a két garabonciás-mű titkos rokonságát. „Szél úrfi megunván öreganyja társaságát, kinek kormánya alatt élt a hegyek között, neki veté magát egykor a végtelen rónának s ott, mint afféle ficzkó, ki sokáig kemény fenyíték alatt volt s egyszerre szabaddá lesz, majd vész, majd forgószél alakjában oly pajzánúl gazdálkodott, hogy az egész környéket rémülésbe hozta...” - vázolja fel a költő a helyszínt, az elemi világot, ahol Szél úrfi, a bolondos hérosz a por, a kiszáradt ballangkórók meg azokat olykor varázslatosan elemésztő tűz világában addig szeleskedik, míg egyszer akaratlanul emberalakot ölt és - szerelmes lesz. Pajzánkodott ő már korábban is, igaz ami igaz, Tavaszillat, Rózsaiéi, Fűszag és Liliompára kisasszonyokkal, ám most hirtelen egy rég elhunyt gavallér alakját ölti magára, rátalál annak hajdanvolt szerelmesére is, és a szeszélyeit - ne mondjuk, szelességét - ideiglenesen feladva, elfogadja a szerepjátékot. Weöres Bolond Istókja is az elemek között érzi otthon magát. Sziklákon ücsörögve, melyekben elhamvadt tüzek lobogtak egykor. Fák között futkosva, ahol a mohos kéreg alatt ódon idők hegyomlásai és tengeráramlatai zúgnak. Vagy a légből-font alkonyatokban, melyeken át a tudás ős-jelképe, a bőregér cikázik. Hasonlóképp félisteni lény, mint a Vörösmarty-féle hebehurgya Szél úrfi. Igaz, kicsit tán bölcsebb annál, de némiképp infantilisabb is. Élete maga 8
