Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 9. szám - Novák Mircea: A mindenkori menekülés mindenkori patológiája, avagy az örök megbékélés örök mítosza
nincs abszolút belső szabadság sem. Sziszüphosz az értelmetlen s megalázott létezés metaforája. Sziszüphosz nem hős, amint Camus állítja. Nem lázadhat, mert nem választhat. Nem választhat, mert nincs alternatíva. A döntés („de- sisio”-„incisio”) az, amely szétválasztja (szétvágja) a lehetőségeket, mégpedig a valóságos lehetőségeket. Máskülönben nem lett volna szükség döntésre. A lehetséges értelmetlenség fenyegetése minden létbeli döntést végigkísér, a döntések meghozatalával viszont ki nem mondva is tagadja az ember azt. Az értelmes sors elvesztése magával vonja a szabadság elvesztését is. Sziszüphosz mítosza az abszolút determinizmust megtapasztaló görög pesszimista gondolkodás képlete, a görög automaton megtestesítője. Végzet („heimarmené”, „anagké”) van, s nem vég. A végzet meghatározó jellegű, a véglegesen meghatározó, a megfellebbezhetetlen, a kizárólagos, míg a vég lezárás, határ. A végzet nem feltétlenül vég, hanem a kényszerűség állandósulása, de a vég mindenkor végzet. Mindenkor végzet, amikor a meghatározás nem csak megfelleb- bezhetetlenségében, az irreverzibilitásban is a vég momentumára korlátozza önmagát. A végre ha azt állítjuk, hogy egzisztenciális mozzanat, úgy ellentmondást is állítunk: a vég, mivoltánál fogva feltételezi a létezést, de ugyanezen feltételezés által meg is szünteti azt. Követel, hogy legyen mit megsemmisítsen. Szükség van az igenre, hogy nemet lehessen mondani. A tagadás feltételezi az állítást... A vég ördögi logikája: létezni kell, hogy meg lehessen szűnni. Létezzen, hogy ne létezzen... A kirekesztettség metafizikája. Camus szerint boldognak kell képzelnünk Sziszüphoszt... A Tragédia Adáma számára viszont van alternatíva, akkor is, ha az is végzetes, az ádáz sors, a hasztalan harc ellenében: „Megállj! Mi eszme villant meg fejemben- / Dacolhatok még, Isten véled is. / Bár százszor mondja a sors: Eddig élj! / Kikacagom, s ha tetszik hát nem élek.” Ádám lázad. Ki akar szökni a világból. Inkább belehal, semmint reménytelenül éljen. Talán bosszúnak szánja. A bosszú az akarat tiltakozása az idő ellen (Nietzsche). S ezzel újból ott találjuk magunkat, ahol Camus elkezdi a ,Sziszüphosz mítoszá”-t: „Csak egyetlen igazán komoly filozófiai kérdés van: az öngyilkosság. Ha meg tudjuk ítélni, hogy érdemes-e leélni az életet, akkor választ is adtunk a filozófia alapkérdésére.” Levinas ekként sommázza a kérdést: helyes-e létezni?” Ádámnak Sziszüphoszszal ellentétben sorsa van: sorsunk az, amelyből döntéseink származnak. A sors létünk konkrétsága, nem a szabadság ellentétét jelöli, hanem annak feltételeit és korlátáit. A szabadság és a sors az emberi lét(-ezés) szerkezeti determináltságát jelenti. Ádám joggal követeli a követelhetőt, az érthetőséget. Az „...ember küzdj, és bízva bízzál!” imperatívusza egyben a remény önhatványozódását is megfogalmazza. A remény egzisztenciális híd, az emberi lét(-ezés)ben történő folyamatos tervezésmegvalósítás készségének lendülete (a bergsoni „elán vitai”). Ha e kontinuitás megszakad, az ember megszűnik létezni. Van abban igazság, amit Sartre mond, hogy az ember azonos tervével. Amíg van terv, addig van ember is. Az ember létezése adottság és feladat együttese. A reménytelenség egzisztenciális csőd, akkor is, ha nincs bizonyosságunk az abszolút jövőről. A remény ui. más, mint biztos vagy akárcsak valószínű előrejelzés: magába záija a cselekvésre irányuló akaratot. Az ember számára nemcsak a bizonyosság hiánya probléma, hanem az ebből fakadó reményé is. Ha ez utóbbi sincs meg bennünk, úgy járunk, mint Jókai íija az agglegény nábobról: hamarább megszűnt élni, mint 770
