Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 1. szám - Zsávolya Zoltán: Megrendültség-taktusok

túl nyilvánvalóan önállósulási tendenciát mutat a könyvet keretbe záró elsó' és második ciklushoz képest. Az imént kiemelt könyvrészietekben ugyanis a folyamatos tájélmény-feljátszás, a természeti megjelenítés-vizionálásnak a „népi-biblikus” és „apokrif-mitikus”, valamint az „országoló-társadalmi-politi- kai” indulatmenetekkel való egybemontírozása helyett (mellett?) egy-egy speciális levezetési irány tárul fel. Előbbiben a szerepvers eredendően fikcionális, óhatatlanul epizáló tendenciáinak, utóbbiban pedig a halál-motívum (még) célirányosabb kidolgozásának útján.

A könyv keretének, törzsállományának egyaránt tekinthető' Csupa rom, valamint az Ólak csöndje című nyitó- és záróciklusok anyaga mármost Pék Pál újabb költészetének csúcsait és bizonyos problémáit egyaránt megmutatja. Látvány és emlékezés utolérhetetlenül egyéni helyszínei tárulnak fel sok versben, miközben alapos okkal és ráismerésszerű örömmel állítható, hogy ezek az álomian sejtelmessé vált locusok a szerző' gyermekkori élményeitől kapják tárgyias elevenségüket. Leginkább így van ez magában a kivételes jelentó'ségű Csupa rom szövegében:

A szem mögött ma mégis, mintha —

Szélbe dől a könnyű szék, a kútra omlik diód lombja, s habzik, mint az őszi kék pitvara, ha kőre, fára lezuhog az eső szárnya,

Kezdettől fogva az a gyanú ébred valamiképpen az olvasóban, hogy pusz- tulóban lévő, az elhalt rokonok (szülők?) által többé nem gondozott kert-ház, egy talán már elveszett, nem megközelíthető, csak valaha létezett paradicsomi miliő rajza képződik meg a „

szeme mögött’Velőtt. A gyanú aztán a részletek biztos kezű felvezetése és elrendezése nyomán élvezetesen fokozódik, mígnem fájdalmas hang szólal meg: „üvöltéssé” lesz a bár tragikus jelenségként, de a megközelítés sikere miatt tagadhatatlanul művészi diadalként elkönyvelhető emberi tehetetlenség-átélés kimondása, ami a visszahozhatatlanság tudatára vezethető vissza:- angyalképed fölakasztva éjbemosott más világ, s jövendődnek boldog arca álom csak, egy szétkuszált kert és ház és fájdalom, mi fölnevelt, s már csupa rom.

Ez az utolsó strófa az eredeti szövegiség szerint kurzivált, azaz feltehetően valamiféle idézetnek tekinthető, továbbá az önkörében transzcendálódó képi lefojtottságból való kiszólás, kimutatás jelzésére is szolgálhat, lévén a közvetlenül előtte álló felvezetés ez: „és egybehangzik fóld-égi / kín, ha lesz, ki szét- üvölti:”. Mármint tehát az „angyalkép”, a „más világ”, a jövendő”, az „álom”, a „fölnevelő rom” ikonra, ikonosztázra emlékeztető ragyogás-együttessé áll össze, s az érzelmi-vizionárius sűrítés eredményeként emlék, jövő-várás és el83