Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 9. szám - Jacques Derrida: A hivatás jövője avagy a feltétel nélküli egyetem
ami eredeti módon kapcsolja össze az egyetemen a hitet a tudással, és par excellence a feltétlenség elve önmegjelenítése helyén, amelyet humántudományoknak nevezünk. Összekapcsolni bizonyos módon a hitet a tudással, a hitet a tudásban, ez annyit jelent, hogy tagoljuk köztük azokat a mozgásokat, amelyeket a konstatív, deskriptiv és elméleti performatívoknak nevezünk. Egy hitvallás, egy elkötelezó'dés, egy ígéret, egy vállalt feleló'sség, mely nem a tudás diskurzusaira vonatkozik, hanem azokra a performatív diskurzusokra, amelyek azokat az eseményeket hozzák létre, amiró'l beszélnek. Meg kellene tehát kérdeznünk, mit jelent a „tanítás” [professer]. Mit csinálunk, amikor performatív módon tanítunk, de akkor is, amikor egy hivatást [profession] gyakorlunk, a professzor hivatását? Régóta és gyakran bízom Austin ma már klasszikus különbségtételében, a performatív és a konstatív beszédaktusok közt. Ez a különbségtétel e század nagy eseményévé válik — elsősorban egyetemi eseményévé. Az egyetemen van a helye és bizonyos értelemben a humántudományi karok által jön el és ezek használták ki forrásaikat; a humántudományok számára és a humántudományok által jött el kiszámíthatatlan következményeivel. A konstatív és a performatív megkülönböztetés erejének, jogosságának és szükségszerűségének elismerése mellett egy bizonyos ponton gyakran ugyan nem kérdőjeleztem meg, de előfeltételeit vizsgáltam és összetettebbé tettem. Ma még, de ez alkalommal más szempontból, miután sokat számoltam e fogalompárral, azzal fejezem be, hogy kijelölök egy helyet, ahol zátonyra fut és zátonyra kell futnia. Ez a hely az lesz pontosan, ami eljön, ahová elérkezünk, és ami elérkezik hozzánk, az esemény, az esemény helye [le lieu de l’avoir-lieu] — ami gúnyt űz a performatívumból, a performatív erőből, ugyanúgy, mint a konstatívumból. És mindez a humán- tudományokban történhet meg. Most fogom elkezdeni, egyszerre a végén és a kezdetnél. Mert a végével kezdtem, mintha ez lett volna a kezdet. (...) Most siettetnem kell a következtetésemet. Hét tételben, hét indítványban, hét hitvallásban szárazon és távirati stílusban teszem. Mindahány program- szerű marad. Hat közülük az emlékeztetés vagy az összeszedés, az összefoglalás értékével bír. A hetedik, amely nem a pihenőnap értékével rendelkezik, megpróbálkozik a hat előzőn való túllépéssel, az esemény vagy a megtörténés dimenziója felé, amiről még nem beszéltem. Az első hat tétel — hitvallás - és az utolsó közt ugrásra szólítunk föl, amely túlvisz bennünket a performatív „minthá”-n, még azon konstatív és performatív közti megkülönböztetésen is túl, amellyel eddig tettetett bizalommal voltunk. A holnap humántudományainak minden tanszékükön saját történetüket kell tanulmányozniuk, a fogalmak történetét, amelyek megalkotva őket intézményesítették a tudományágakat és velük együtt léteztek. Természetesen több jele is van annak, hogy ez a munka már elkezdődött. Mint minden intézményes cselekmény, azok is, amelyeket vizsgálni fogunk, performatív erővel bírnak és egy bizonyos „minthá”-t működtetnek. Az mondtam, hogy „tanulmányozni” és „vizsgálni” kell. Szükséges jelezni, hogy az ilyen „tanulmányok”, az ilyen „vizsgálatok” az említett indokok miatt nem lesznek tisztán „elméletiek” és semlegesek? El fogják kötelezni magukat a gyakorlati és performatív átalakítások iránt és nem fogják megtiltani az egyedi művek 756
