Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 9. szám - Pomogáts Béla: Jókai Mór és a Millennium

jeszkedni nem föladata Magyarországnak; de emelkedni igen. Határain túl egy elfoglalni való hant sem vár Magyarországra; de határain belől nagy munka áll előtte.”

Akkor, a Millennium idején, miként az egész ország, miként az egész európai közvélemény, Jókai egy tartós békekorszak építő munkájában reménykedett. Visszatekintve a magyarság első ezer esztendejére és előre tekintve a jövőbe, nem kevés bizalommal - közös nemzeti önbizalommal - körvonalazta a nemzet és az ország előtt álló nagy feladatokat: „szabad hinnünk - mondotta -, hogy hódításvágy, uralkodói szeszély e világrészben háborút nem fog indítani többé. Harc csak a megtámadott igazság és szabadság miatt keletkezhetik, s ebben a megtámadott eszmék táborának győzni kell s e diadalban az oroszlánrész azé lesz, aki mellettük leghívebben kitart. (...) Versenyre kell szállni a magyarnak az egész világgal a földművelés, állat- tenyésztés, kézmű és gyáripar, kereskedelem, közlekedés, találmányok, tudományok és művészetek minden tartományaiban. Végtelen tér nyílik a hódításra. Megoldásra várnak a nagy szociális kérdések, amelyek egész Európa alatt (Magyarország alatt is) emelgetik a földet, el kell dőlni a nagy tőke s a nagy munkásvilág közötti nehéz kérdésnek. S a magyar nemzetnek ebben a nagy küzdelemben nemcsak Európával, de az Ovilággal és az Újvilággal is le kell számolni. Ez nehezebb harc lesz, mint a török járom lerázása!”

Végül pedig annak a reményének adott hangot, miszerint a nagy közös feladatok megoldásában Magyarország minden polgárára számítani lehet, függetlenül attól, hogy milyen nyelven beszél és melyik társadalmi osztályhoz tartozik. „Ha egyszer - írta - e hazának minden lakója át lesz hatva annak a tudatától, hogy egyedül a közös haza szeretete, a közös haza megtartása, felvirágoztatása a talpköve a szabadságnak, kútforrása a jólétnek, akkor bizonyára be lesz töltve az a feladat, melyet a jövendő elénk szabott: Magyar- ország újbóli meghódítása, s létrejött nálunk az írásban ígért »egy akol, egy pásztor«.” A XIX. századi liberális értelmiség vallomása és bizakodása volt ez, azé a magyar liberális értelmiségé, amely a reformkorban, az 1848-as forradalom és szabadságharc idején, majd a kiegyezés után mindvégig töretlenül hitt abban, hogy a közös szabadság, a mindenkire kiterjedő polgárosulás, az egész országban tapasztalt gazdasági és kulturális fejlődés ugyanúgy képes lesz a közös érdekek keretében egyesíteni az ország lakosait, miként a XIX. század első felében, midőn a különböző társadalmi osztályok és csoportok érdekeinek liberális szellemű egyesítésével az elavult feudális berendezkedés lebontásáért kellett küzdeni.

Nem Jókain és nem az ő romantikus nemzedékén múlott, nem az ő mulasztása volt, hogy a XIX. század végén ennek az egész Magyarországra kiterjedő érdekegyesítésnek és összefogásnak már nem voltak esélyei. Az író egy nagy történelmi korszak végén a klasszikus magyar liberalizmus stratégiai bizakodásának adott hangot egy nagyszabású történelmi összefoglalás zárószavában. Ma már tudjuk, hogy ezek a szavak valójában a búcsú szavai voltak, a nagyszerű jövőről festett költői látomás puszta délibáb maradt, és a Jókai utószavát átható bizakodást csakhamar a keserű csalódás: a történelmi Magyarország bukásának keserűsége váltotta fel. A millenniumi ünnepségek lelkesült hangulatában írott 1898-as egyszerre személyes és közös vallomás után éppen két évtizeddel a történelmi Magyarország megbukott, ennek az

747