Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 7-8. szám - Zsávolya Zoltán: Mindennapi irodalom
borzongása) szintén a Feljegyzésekhez hasonló naplójegyzet-féleségeket takar szöveggenetikusan, és szintén hasonló típusú anyagot gyaníthatunk a tanulmány-sejtelmet ébresztő' Metaforák az időről lapjain. Ez nagyjából így is van, ámbár inkább csak A város borzongása áll vitathatatlanul közel a címadó törzsszöveghez; a Camera viva tényleges, fotó- illetve filmes vágásokból épülő látványnovella szerepel is az 1995-ös Időprés kötetben; a rövid és koncentrált Metaforák az időről pedig modern fizikától ihletett, racionális gondolatmeneteivel valójában a tudományos publicisztika felé mozdul el. Az értelmezőt legnagyobb zavarba hozó gazdagságot a két középső, terjedelmesebb könyvrészlet vonultatja fel. Itt az aforizmától a mikronovelláig rengeteg műforma előfordul. Az emlékezés különböző technikái, a nosztalgia hol önkínzó (kifelé fordulva: metszőén éles), hol meg líraian lágy variációi jól megférnek itt a végső létkérdésekről szóló meditációkkal, pillanatnyi benyomások rögzítésével, nyelvi ötletek lekottázásával. Felsorolni is nehéz volna minden elemet, momentumot és mozzanatot, mivel szeszélyes képletekbe és mintázatokba rendeződő alakzatok rajzolódnak ki alkalmi együtteseikből. Recept nincs, az összetevők száma, aránya állandóan változik. Több-kevesebb sikerrel a tematikus erővonalak mentén lehet rendet vágni a „megkevert” kártyapakli lapjaiként egymás mellett álló bekezdések világába; az életutat az átlagosnál jobban meghatározó kamaszkor, a szinkron realitás, az álom, a (halál)vízió, az írás és az utóbbival hol összemosódó, hol tőle elkülönülő naplóvezetés kártyaszínei többnyire azonosíthatók, ily módon csoportokba rendezhetők, sorozatba állíthatók a megfelelő szövegrészekkel, de az sem ritka, hogy a néhány mondatos egységek titokzatosságba burkolóznak és végletesen megfejthetetlenek maradnak. Ennyi bizonytalanság, termékeny lebegtetés azonban kell is. A Feljegyzések senkinek kötet filozofikus retorika-íveket, költői naplójegyzeteket, helyenként memoárfoszlányokat, családtörténeti vázlatokat, értekező bekezdéseket felvonultató sajátos esszékötetnek, mint nyelvi átlagnak egy-egy szövegét, illetve szövegösszességét sokféleképpen lehetne osztályozni, tagolni. Am korántsem biztos, hogy a felsorolt írás-fajtákat, azok építőkockáit mindenképpen el kell különíteni egymástól. Marafkó maga sem teszi ezt szigorú módszerességgel, különösen nem didaktikus dogmatizmussal, hanem inkább gazdag és változatos keveréküket nyújtja egy-egy kiemelt cím alatt, hol az egyik, hol a másik változatból adva az olvasó elé egyet-egyet. A lényeg: módszerével eljut a mindennapi irodalom szférájába. Mindennap pár sort vet papírra, lassan, kimérten, következetes biztonsággal halad előre, s mivel ehhez az eljáráshoz tényleg ragaszkodik, nincs miért aggódnia: írói erényeinek fölényes biztonságú jelenléte mindenképpen biztosítja az egységesség érzetét a négy ,fejezet” mindegyikében. Stilisztái erényeinek sorában mármost legfontosabb a mondatszerkesztés-beli, jelentésbeli lebegtetés, amely nyugtalanság, vibrálás eredménye és okozója. Ez a lebegtetés, lebegés voltaképpen egyfajta költészet, aminek felvillantására a hagyományos líra helyett mintha egyre inkább a széppróza lenne alkalmasabb. — Hol a költészet mostanában? Barátságos, profán prózában! Olyanban, mint amilyen a Marafkóé. Amely bár a tudomány poétikai apparátusával nehezen befogható, ugyanakkor viszont nyelvileg hihetetlen intenzitással megmunkált, csiszolt, letisztult mondás-egységeket kínál, amelyek részben 721
