Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 7-8. szám - MAI MODERN BELGA KÖLTŐK - Lackfi János: Hangok Bábelgiumból

nyos zenei egyveleg, egyszóval minden, ami elképzelhető, sokszor az is, ami már nem. „A dzsezzhez hasonló költészetet szeretnék, mely közelítene e közösségi műfajhoz, így ha csak a legkevesebbet is adja magából az ember, rögtön közös kaland és rákérdezés lesz belőle.” - írja összeállításunk egyik szerzője, Roland Counard. Egyén - közösség - rákérdezés. Adott három kulcs- fogalom, melyek segítségével talán könnyebben megértjük a kortárs belga költészet legújabb törekvéseit. Az egyén rákérdez a közösségre, ahhoz való viszonyára, általában merészen, sokszor pimaszul, de az értékes költőknél mindig őszinte kereséssel. Laurent Demoulin a történelmi korhoz, tradícióhoz való viszonyunkról faggatózik, Alexandre Czapla azt firtatja, mennyi közünk van, van-e még egyáltalán közünk azokhoz, akik a közelünkben, talán a szemünk láttára élnek. Ugyanígy felmerül a kérdés: képes-e közösségre lépni az egyén, tud-e érvényesen viszonyulni például a szerelemhez. S hogy erről a jócskán megtépázott, öröktől való, de örökké újra felmerülő témáról lehet még újat mondani, arról akár a hölgyeket is meghallgathatjuk: Gwenaélle Stubbe csúfondáros függetlensége, mellyel madártávlatból szemléli a férfiak világát, éppúgy egyféle válasz, mint Laurence Vielle halott madarat, halott (vagy a látómezőből egyszerűen kilépett) férfit egyazon gesztussal megelevenítő si- ratója.

Joggal kérdezhetjük, mennyiben üt el ez a szintén francia nyelven születő költészet a kortárs francia törekvésektől? Van-e érezhető különbség a kettő között? Minden dogmatikus megállapítás és túlzott elhatárolási kényszer nélkül talán megállapíthatunk annyit, hogy a francia poézis — többek között az egyetemek környékén fellendült Mallarmé-kultusz hatására - mind éteribbé, kísérletibbé, sokszor egyenesen valóságidegenné szublimálódott a közelmúltban, a belga költők bizonyos része viszont még emlékszik a líra eredendő funkciójára, szövegeikben egészséges, természetes életöröm, életfájdalom csendül, s a pátoszt és filozofikus humortalanságot nem egyszer előnyben részesítő gallokkal szemben egyfajta gunyoros-szatirikus szemlélet is jellemzi őket. Természetesen nem szeretnék sarkítani, hiszen vannak ma is remek francia és csapnivaló belga költők, egy azonban bizonyos: Belgium marginális helyzete kedvez a sznobizmus kényszerétől megszabadulni képes, inspirációit közvetlen tapasztalatából, saját és sajátos mikrokozmoszából merítő művészi látásnak (is). Ami Párizsban divat-diktátum és megfelelési kényszer, Belgium földjére begyűrűzve csak keveseket lelkesít.

És ez az ország korántsem vízfejű, nem egyetlen kulturális központja van. Számos kisvárosban működik Költészet Háza, jópár szépírás tanítására specializálódott műhely, művészeti kezdeményezéseket pártoló alapítvány létezik, a Királyi Akadémia és a kultuszminisztérium országszerte különböző díjak, ösztöndíjak tucatjával ösztönzi az alkotómunkát. A francia-belgák váltig állítják (s persze nem minden öngúny nélkül), hogy az egy négyzetkilométerre jutó költők száma az ő hazájukban a legmagasabb. Az alábbi összeállításban a háború után született költőnemzedékek hat képviselője szólal meg magyarul. A földrajzi arányosságot szem előtt tartva két nagy irodalmi centrum három-három alkotóját választottam ki bemutatásra. Liege a keleti, flamand területek kellős közepén elhelyezkedő francianyelvű város, szinte hermetikusan zárt egység. Képviseletében itt három jelentős és eredeti fiatal alkotó, Roland Counard, Alexandre Czapla és Laurent Demoulin lép színre.

642