Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 7-8. szám - Vári Attila: Bagolyfészekben
- Ez nem bagoly, és nem dögkeselyű - nyugtattam.- Mindegy — hüppögte. — Minden ragadozó madár szereti a dögöt - és sírt, mert a sas nem távozott, egyre kisebb körökben követett, s láttuk a rókát, amint sebesült talpát nyalogatta, s akkor sem menekült, amikor este a láp- földekből kiszedett göcsörtös borókákból és valamilyen fenyőféle korhadó gyökereinek darabjaiból máglyát raktunk. Mert féltünk és fáztunk, s annyi fát szedtünk össze, hogy még reggel is lobogott a sátrunkat körülvevő tűz.- És ha felgyújtjuk a sátrat? - kérdeztem, amikor Lola körberakta ágakkal és gyökerekkel a pihenőhelyet. — Ha szél lesz éjszaka, a sátorban égünk. Lola kimérte a másnapi ivóvizet, aztán átlépte a tűzgyűrűt, s hallottam, hogy mosakodik. Azokat az apró félreérthetetlen cuppogó hangokat hallottam, s amikor belépett a sátorba, a két hálózsákot egybe zipzározta. Nekem eszembe sem jutott volna, hogy így kétszemélyessé bővíthető a paplan méretűre szélesített takaró, de Lola nem akart egyedül aludni, azt mondta, ha meg kell halnunk, haljunk együtt. Derékig több réteg ruhába burkoltan csak azt engedte, hogy mellét simogassam a viharkabát és gyapjúszvetter alatt, és hüppögve magyarázta, hogy szeret, de amikor én is levetettem nadrágomat, ágyékomba karmolt, aztán amikor kézfejemet combja közé szorítva zihálva elérte azt, amit akart, sírni kezdett és pillanatok alatt elaludt. A róka másnap is követett, s a sas csak akkor maradt el, amikor ereszkedni kezdtünk a fennsík peremén eredő patak völgyébe, s az egyre nagyobb fák már eltakarták fölöttünk az eget. Ösvény vezetett a völgybe, de régen lehetett az, hogy használták is, mert arasznyi fenyők nőttek a kövek között, s ahol a vízmosásokból átszivárgóit rajta a nedvesség, a füzek már szinte derékig értek. De út volt, ember járta út lehetett valaha. Málnát szedtünk és barnásra fonnyadt szamócát, s amikor az első rizikókét találtam a fenyők alatt, gombászni kezdtünk, s a bogrács szinte megtelt a sárgásán tejelő gombafejekkel.- Lactarius deliciosus - magyaráztam, hogy nem mérgező, hogy ízletes tejelő a Linné-felé binominális nomenklatúrában a neve, s akkor evés után Lola azt mondta, hogy úgy szeret, hogy most már nélkülem el sem tudja képzelni az életét. Lola kicsi volt, de olyan arányosan nőies, hogy barátom a fotós, aki nem akart bemutatni neki, azt mondta, hogy ha nem lenne a greenwichi délkör, akkor Lola hajának választékán keresztül, az orrán, ajkán, mellei között, a két szemérem ajak mélyedésében kellene vezessen az a vonal, amelyhez az időt mérjük.- Ez ki? - kérdeztem a szárítóra akasztott fényképek között a műteremben, s barátom, aki mindenből viccet csinált, énekelni kezdte a negyvenkettedik zsoltárt, valami általa kitalált táncritmusban:- Mint a szép híves patakra, a szarvas kívánkozik - dalolta, s én néztem, hogy a labor vörös fényében természetes méretűre nagyítja Lola melleit, de ezen a képen nem látszott az arca, s mert a kép háttere nem adott támpontot, még azt sem tudtam fölmérni, hogy a lány kicsi, vagy nagy, hogy szőke, vagy barna. És most a temetésén azt énekelték, hogy a szarvas inni kívánkozik, és 590
