Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 7-8. szám - Vári Attila: Bagolyfészekben
VÁRI ATTILA Bagolyfészekben A temetésen nem is a hant mellett, hanem pellengéren álltam. Volt osztálytársaim, feleségem barátai bámulták könnytelen szememet, s talán azt méricskélték, hogy bánat, vagy düh sugárzik tekintetemből. Mert itt mindenki tudott mindenkiről. Rólam azt tudták, hogy évekig éltem alkalmi szeretők perc-vonzásában, s hogy könyveim verseinek asszonyai nem azonosak a pillanatnyi Évákkal, de csak barátom, a fotós tudta, hogy ki az igazi. Annamáriába talán nem is lehettem volna szerelmes, de mert olyan elérhetetlenül szép volt és felnőtt is hozzám képest, önzetlenül lettem a szolgája. Évekig ő volt verseim alanya-állítmánya. De hát ez régen volt, jó húsz esztendeje, még a kamaszkor kezdetén, a középiskolában... Órák közti szünetben kilógtam, hogy süteményt vegyek neki, az uszodában szárítottam a haját, begomboltam hátán a fürdőruha melltartóját, s amikor egyszer megkért, hogy vegyek neki vattát, úgy éreztem beavatott ciklikus titkaiba is. Én voltam a vakarék. Korengedéllyel kezdtem az iskolát, s a lányok, akikért mindenre képes lettem volna, legalább egy, de többnyire két évvel voltak nagyobbak mint én, s tizenévesen fiúk és lányok között egy-két év maga a behozhatatlan idő. Annamáriának komoly udvarlója volt már, s mert „testvérkének” szólított, s mert ketten számítottuk ki, hogy hadiözvegy anyjának nyugdíja mire is elegendő, azt hittem, hogy egymáshoz tartozunk, még vele is aludtam, azon az éjszakán, amikor az anyját elvitte a mentő, de aztán reggel Bagoly, a vőlegénye véresre vert. Bitang pinalesőnek nevezett, s azt mondta, ha még egyszer meglát a házban, eltöri a gerincemet is. Féltem, és Annamária is félt tőle, de ő már korábban rettegett, még az eset előtt történhetett valami, mert könyörgött, hogy ne hagyjam egyedül, azt hüppögte dagadtra sírt szemeit dörzsölgetve:- Hívd ide anyukádat - mondta. - Ha itt lenne anyukád, akkor ez a Bagoly nem zavarhatna. De Annamária mégis féijhez ment hozzá, elköltözött a városból is, s az örökösen uh-uh köhögést hallató vadbarmot el is felejtettem, pedig Annamária azt mondta, hogy olyan gyilkos, aki még nem ölt ugyan, de csak azért, mert nem adódott rá módja. És Annamáriát talán szerettem, mert amikor megvettem neki a vattát, azt mondta Porjesz úr, a gyógyszerész, hogy van igazi tamponja is, de ha én akarok mártogatni, akkor jobb a vatta. 588
