Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 6. szám - Sümegi István: Az igazság szabaddá tesz?
így minden része a tradíciónak. (Ilyesmit állít az angolszász konzervativizmus és a késó'i Wittgenstein.4) Az ember tehát nem képes a semmiből teremteni, mivel az emberi ész nem lehet „tiszta”, mindenféle hagyománytól eloldott. De nem is célszerű a semmiből való teremtést megkísérelni, mert beláthatatlan következményekhez vezethet. Többnyire emberek sokaságának szenvedésével fizetünk hübriszünkért, ráadásul olyan szenvedéssel, amely teljesen hiábavaló, mert minden radikalitás ellenére szükségképpen folytatódik az, amit a forradalmár végképp el kívánt törölni.5 Ezzel szemben a konzervativizmus másik változata válogatni próbál a tradíciók között, és az általa kiválasztott ,jó” tradíciót tekinti mérvadónak az egész társadalom számára. (Ez a változat divatos Kelet-Európábán.) Az igaz és mérvadó tradíció azonban csak akkor jelölhető' ki, ha van valami transzcendens, tradíciókon túli mérce (mondjuk az igazság, a természetesség vagy a nemzet lelkében való gyökerezettség), amelynek segítségével választhatunk. Tallár Ferenc könyvében a tradíció mindkét fogalma jelen van. Amikor a szerző' Wittgenstein mondataira utalva beszél valamely hagyomány (pl. a szabadság, az emberi bűnösség vagy a feleló'sség európai fogalmainak) érvényessége mellett (8. és 71-72. o.), akkor mintha a tradíció immanens megközelítése mellett kötelezné el magát, hiszen épp azért hangsúlyozza, hogy ezek a fogalmak ott állnak kultúránk egészének hátterében, mert értelmetlennek tartja érvényességük kérdésének bizonyítását. Az Eló'szó azonban ellentmond ennek: „... a partikuláris történeti közösségek ún. ’fakticitás-aproprija’, a puszta Van nem helyettesítheti vagy semlegesítheti a normatív szféra Kelljét.” - olvashatjuk. (8. o.) Hasonlóképpen a Szabadságra kényszerítés? című írás elején is úgy tűnik, mintha a hagyomány transzcendálására törekvő változatot részesítené előnyben a szerző. (11-13. o.) A tradíciók közti választáshoz itt a következő szempontokat kapjuk: mennyire tudnak bennünk orientálni, vannak-e fontos következményeik az emberi élet számára, menynyire egyeztethetők össze önértelmezésünk más elemeivel, nem önellent- mondásosak-e (abban az értelemben, ahogyan erről korábban már szó volt, azaz nem vezetnek-e ellentétes eredményre, mint amit célul maguk elé állítanak). A „hagyomány” két különböző fogalmának használata nem jelent föltétlenül ellentmondást. A koherencia biztosítható, ha azt mondjuk, hogy az immanens változatot fogadjuk ugyan el, de a hagyományunk sajnos vagy szerencsére nem homogén, és ez módot ad a választásra azokban az esetekben, amikor több tradíció áll egymással szemben. Ilyenkor kvázi-transzcendenta- listaként járunk el, ugyanis az egymásnak feszülő hagyományelemekről egy önmagunkhoz képest transzcendens szempont alapján döntünk, de ez a szempont is része kell hogy legyen a tradíciónknak, mégpedig olyan része, amely alternatíva nélkül áll, s ezért mindenki számára elfogadható. A fölvetett dilemma ennek alapján a következőképpen oldható föl: 4 V. ö.: Anthony Quinton: A tökéletlenség politikája (Tanulmány, Pécs. 1995.) című könyvével és Nyíri Kristóf Wittgenstein-monográíiájának vonatkozó fejezetével. (Ludwig Wittgenstein. Kossuth, Bp. 1983.) 5 A francia forradalom és az anciene regime kontinuitását Tocqueville mutatta ki (A régi tend, és a forradalom. Atlantisz, Bp., 1994.), a bolsevikok fontiek szerint, értett „konzervativizmusához” pedig Id. Nyikolaj Bergyajev könyvét, Az orosz kommunizmus értelme és eredetét. (Századvég, Bp., 1989.). 561
