Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 6. szám - Sümegi István: Az igazság szabaddá tesz?
nyer kifejezést, amivel a könyv végső soron vitatkozik, az az amerikanizált tömegkultúra vadkeleti mutációja. Erről a pontról elindulva összeáll egy kép, fölgöngyölíthetővé válik a könyv gondolatmenete. (Azt persze nem állítom, hogy az elemzéshez nem található más kiindulópont, és még egyszer szeretném hangsúlyozni - bár az olvasó valószínűleg enélkül is rájött már -, hogy a fontiek nem egy szociológiai elemzés empirikusan alátámasztott megállapításai, sokkal inkább szubjektív megfigyelések, amelyek nem keveset meríthettek a megfigyelő önnön életérzéséből.) Logikai sorrendbe állítva az egyes fejezetekben elszórva található érveket és polémiákat a következő tézissorban látszik summázhatónak a szerző elgondolása: (1). A vadkeleti állapot valamilyen módon összefüggésbe hozható az atomista individualizmussal és a negatív szabadságfólfogással. (2) A szó- banforgó teorémák két értelemben is „hamisnak” bizonyulnak. Hamisak azért, mert ellentmondanak az európai tradíció szabadságiéi, bűnről és felelősségről alkotott hagyományának (Ld.: A bűn és a szabadság mítoszáról c. tanulmány I. és III. részét), amely nem egyszerűen csak adottság, amit elfogadhatunk vagy elutasíthatunk, hanem olyan bizonyosság (wittgensteini értelemben), ami kultúránk fundamentumának része, ami mögé nem kérdezhetünk, amiben értelmetlenség kételkedni (Uo. 71-72. o.). És hamisak azért, mert önel- lentmondóak, úgy értve, hogy nem orientálják, hanem folyamatosan rombolják az általuk is megcélzott személyiségtípust., miközben kinevelnek egy nem kívánt másikat. (12. o.) (3) A kereszténységben - ami nem egyszerűen egy vallás, hanem maga az európai kultúra - összesűrűsödött bizonyosságaink emberről, szabadságról, közösségről és egyebekről referenciapontként szolgálhatnak a Van - a vadkeleti fogyasztói társadalom - bírálatához és egyszersmind kulcsot adhatnak a megoldáshoz is. (8-9. o.) (4) A szóbanforgó evidenciákhoz való viszonyunk látszólag paradox: Ezeket a bizonyosságokat mindannyian ismerjük - mivel mint kultúránk fundamentumai - implicite minden „kulturális objektivációban” jelen vannak, ugyanakkor mégsem mindenki számára magától értetődőek, mert a modemitás vagy a fogyasztói társadalom guánója betemette őket. Következőleg, az evidenciák csak akkor lesznek mindenki számára láthatóak, ha valaki kibányászta, megtisztította és fölmutatta ezeket. (Ld.: A bűn és a szabadság mítoszáról I. részét.) Mielőtt hozzálátnék a fölsorolt tézisek alaposabb vizsgálatához, érdemes talán fölhívni a figyelmet arra, hogy az ismertetett gondolatmenet föltűnő 1 1 Hermann Hesse A pusztai farkasban (Balassi, Bp., 1997.) már évtizedekkel korábban érzékletesen lefestette azt az életérzést, amit. a teleologikus értelmiség 1990 után mindinkább érez. Szeretném azonban hangsúlyozni, hogy nem pusztán egy társadalmi csoport rossz közérzetéről van itt szó. Szinte biztosra vehető, hogy ez az angolszász világban ismeretlen állatfajta (az „értelmiség” szót le sem lehet fordítani angolra) ki fog halni. A szaktudós és a ideologikus értelmiségi attitűdjeinek különbözőségét szépen szemlélteti Hadas Miklós története a keleti és a nyugati szociológusról. (Bartók a természettudós. Replika, 33-34. Szám. 1998. dec.). A keleti szociológus szemében nyugati kollégája műveletlen bunkó, akinek van pénze arra, hogy a számára teljesen ismeretlen társadalmakról adatokat gyűjtsön, de arra már nem gondol, hogy ezeket az adatokat. nem lehet földolgozni az egyetemen gondosan megtanult empirikus szociológiai módszereket mechanikusan alkalmazva, az adott társadalom kultúrájának ismerete nélkül. A nyugati szociológus viszont fegyelmezetlen dilettánsoknak tekinti keleti kollégáit, akik a konferenciák adta lehetőségeket nem szaktudásuk elmélyítésére használják föl, hanem olyan - szakmai szempontból szerinte teljességgel érdektelen - dolgokról fecsegnek, mint mondjuk Csehov különböző kelet-európai interpretációi. 558
