Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 6. szám - Zsávolya Zoltán: Hollandi bolygó

úgyis (te, aki 1970 óta addigi emberfeletti képességednél is magasabb áttekintéssel bírsz megint, immár visszavonhatatlanul!), hogy szenvedélybeli érdeklődésünk túlzottan szoros átfedése indította erre. Egészen pontosan: egyszer rajtakapott bennünket Irénnel. S mivel az adott emberközösségben helyzeténél fogva ő volt az atya, atyai hatalma is kialakult, ezzel a hatalmával pedig élnie kellett. A servi et liberi et uxor sorozatból ebben az összefüggésben Irén testesítette meg a „feleséget”, én pedig a „szabad születésű gyermeket”. A servi-re, vagyis a rabszolga szerepére már problémásabb lett volna alanyt találni; ki kinek a hatalmában állt itt valójában?, nehéz róla beszámolni.

Irén, a loboncos fekete hajkoronával büszkélkedő repedtsarkú mindenesetre ismeretségünk teljes ideje alatt elemi természetességgel volt képes kitárni ingerlőén lompos bájait. (Kérlek, kissé fordulj most el, Péter Bátyám!, annál is inkább, mert ma sincs ez másként.) Túlságosan magától értetődő lustasággal. Olyannyira, hogy nyári kánikula idején módszertani problémát tudott okozni az embernek: vajon egyszerűen a hőség elleni egykedvű és semleges lépésről van szó, vagy célirányos tettről, feltárulkozásról? Oldotta valamelyest ezt a dilemmát, hogy akármelyik irányba is volt eldönthető éppen a szituáció, Irén könnyen ráhangolódott az utóbbi értelmezésből kibomló cselekvésrendre. Semmi perc alatt hanyattvetette magát a díványon, ahol rendszerint nem feküdt teljesen vízszintesen, hanem félig ülő helyzetben támaszkodott, két kezével gömbökké duzzasztotta „elfolyásra” hajlamos melleit, combközét pedig szétnyitotta, és kedvenc pozitúrája volt, hogy e ter- pesztés közben egyik lábszárát kihívóan felhúzta a pamlagra, míg a másikkal a szőnyegen keresett támasztékot. Arca előbb - a fátyolként oldalra-előre lendülő haj keretében - megjátszott, színpadias átszellemültséget, az enyhén nyitott száj és a félig kitolt nyelv miatt idióta, de mindenképpen figyelemreméltó, hatásos érzékiséget mutatott, aztán, ahogy ujjaiminal megfelelően turkálva fokozatosan előműtöttem pinájának rejtekéből az úgynevezett pockot, igen hamar őszinte hevületbe esett, lehunyta a szemét, mintegy szenvedő-beleélőkifejezés ömlött el vonásain, amelyet kisvártatva megszokott fizimiskájának majdnem amorffá torzulása követett. Továbbá hangos, egyre hangosabb lihegés, hörgés, sőt sikoltozás, bőgő ordítás. Idáig jutva Irén általában már szinte lóábrázatúnak lett nevezhető, de ez nem tűnt bajosnak; és ha már itt tartok, nem állom meg, hogy ne hivatkozzom az általam nagyon kedvelt Zsávolya Zoltán Lov(e) Akrul című versére, amelyben a Legnagyobb Magyar szerzői-eszmei nyomdokain halad és azt írja, hogy „a szerelem a nyerseség megszokás előtti része...” Mármost különben Zsávolya, szerintem, nagyon is idealizáló álláspontot képvisel (a férfi nőkkel kapcsolatos megfigyelői generálpozícióját a „pontozó lószakértő” tréfásan szorongatott helyzetéhez hasonlítja finom líraisággal), midőn a fennforgó aktivitásokat egyszerűen a nyerseség kifejezéssel illeti, ráadásul az újdonság/ismertség kettősrendszerét is megkérdójelezhetően alakítja ki. Miért mondom ezt? Azért, mert például mi Irénnel hamar megszoktuk, hogy időközönként adunk az érzésnek, ezt valahogy kezdettől fogva nem lengte körül nálunk semmiféle sejtelem vagy - pláne - áhítat, mégsem állítanám, hogy akkori utolsó összecsapásaink alkalmával a megszokás, esetleg az unalom mián valamivel kisebb vadsággal rontottunk volna egymásnak, mint eleinte.

Széchenyi apánk megidézését ugyanakkor még egykörülmény indokolja.

542