Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 6. szám - Zsávolya Zoltán: Hollandi bolygó

Gubbaszt a pádon, betöltött tizenötödik évének terheivel a vállán, amiket igazán nem ironikusan említek meg, tisztelt/kedves Péter Bátyám. Ül csak, a rogyadozó, salétromos fal mellett, fejét asztalon könyöklő kezébe temeti, bőséggel fogyasztottunk már. Túl korai ez a nehéz felnőttség, mondom a jelenből neki. Akkor nem nagyon jutok szóhoz, nem is nagyon szeretnék; őt akarom hallgatni. A deszkaasztalon heverő vacsoraromok meg a kilögybölt vörösbor tócsái között előrenyúlok, megrázom a csuklóját: „Menjünk haza?” Kérdésemre a régies lambériával borított box bejáratánál megjelenik a kötényes „tulaj”, kérdően rám néz, aki szemben ülök vele. Killer Laci hátrafordítja a fejét: „Még egy literrel!” A főpincér hozza a tálcát, közben alighogy odapillant, pedig az előbb már éppen fizetésre akart bennünket felszólítani. De vad figurát lát maga előtt, nem vitás; Killer Laci arca vöröses és püffedt, mégis értelmes, kifejező. Szimpatikus, kezdettől (szeptember legelejétől) fogva. Annyira szellemes vadbarom, killer - tényleg, hogy eleve a vezérbika szerepét találták ki neki az osztályban. Negatív megítélés szerint: a főkolomposét. Kellemetlen a tanároknak, a komoly felnőtteknek, tenyérbemászó a modora, tűrhetetlen a viselkedése, amikor úgynevezett tekintélyekkel szembesül, ellenben segítőkész és bajtársias, hogyha a barátairól van szó. Persze nem tűri az ellentmondást, a diktátumot. Komisz, erőszakos, határozott. Ha akar, nagyon durva tud lenni. Viszont megosztja, amije van. A lendületes hülyeségét főképpen.

Ezt az alkalmat családi indíttatásának és meghatározottságainak hozzávetőleges körvonalazására használja fel, amit én sem mulasztok el megtenni az ő irányában, bár a mi históriánk nincs olyan cifra, mint az övék. Az viszont annyira elszomorító, hogy végig feszült figyelemmel hallgatom, pedig meglehetősen szaggatottan adja elő a mondókáját. S ha az este folyamán mégis elérne valami erősebb fáradtsághullám (az alapvető fáradtság egyikünknél sem kérdéses), rögtön felráz a jelenből visszatekintve teátrálisnak ítélt együttérzésem. Oly mód közvetlen, kötetlen és őszinte ez a beszélgetés, mint soha még senkivel. Mintha a testvére lennék, pedig igazából nem szűkölködik bennük, nincs szüksége póttestvérre, van neki három. Szülővárosát, Nyíregyházát említi még részletezően, ahol az a három testvér él. Kicsinyek ez időtt, tizennégy, tizenhárom és tizenkét évesek, nagyjából egy-egy esztendő köztük a korkülönbség, na nem kereken, néhány hónap eltéréssel ide-oda, körülbelül ahogy biológiai sűrűségben lehetséges a születésük. A sorozat később megszakad, cirka két évvel beszélgetésünk időpontja előtt pedig anyjuk meghal. Külsőségeiben ennyi vonódik tárgyalásba, valójában sokkal több, majdnem feldolgozhatatlanul.

Csak ülünk aztán, néha dohányzunk is, de főleg iszunk. A fűtést abbahagyják mellettünk, rajtunk kívül nincs már egyetlen vendég sem a kocsmában, egyszerre két pincér áll a boxunk bejáratánál. Végre felkelünk, támolyogva kimegyünk: „Fizetni!”

Másfél évtized, jó Péter Bácsi, amit közvetlenül, merő végtelenség, amit közvetve át kell tekinteni.

A legutóbbi naptári évre gondolok most, 1998 tavaszára, nyarára, őszére. Meg a töredék telekre, téldarabokra: 1997 felől 1999 felé. És akkor egy konkrétum: 1998. december 8-a, Killer Laci végnapja. Egy ennyire pontos dátum mit mondhat valamely figura örökkévaló utóéletéről? Hát, a laikus kívülállónak is minimum annyit, hogy még karácsony előtt eltemetik volt. Logikus,

533