Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 5. szám - ÍROTTKŐ STÚDIÓ - Verrasztó Tibor: Hegedű és epilepszia
ÍROTTKŐ STÚDIÓ XII VERRASZTÓ TIBOR Hegedű és epilepszia Lajkó Félix zenéjéről „Minden benne van, ami köll." így összegezte véleményét egy cigányprímás Lajkó Félix hegedűjátékáról. Nehéz versenyre kelni ezzel a mondattal, ugyanis ennél többre egy eszmefuttatás sem juthat, mégis megéri kissé körüljárni a Lajkó-jelenséget, hiszen a lényeg a részletekben van. A művészetfelfogás egyik alapvető tézise, hogy a megjelenített „valóság“, a mű olyan tudattartalmakat hozzon felszínre, amelyekről előtte legfeljebb csak sejtéseink voltak. Minél élesebben körvonalazódik az új látásmód, minél markánsabban jelöli ki mozgásának territóriumát az alkotó, annál eredményesebbnek mondhatja saját működését. Ha ezt vesszük alapul, elmondhatjuk, hogy Lajkó Félix nem sokat lacafacázik. Míg nem hallottam a játékát, addig sejtésem sem volt arról, hogy egy epilepsziás roham intenzitását valamilyen módon (akármilyen művészeti ágban) bárki is megragadhatja, ő (pedig kétséget kizáróan) bizonyította, hogy az ember (szinte) „félig máshol vergődve" is fegyelmezett harmóniába rendezheti indulatait. Mindebben segítségére van, hogy hangszerével (tulajdonképpen) azt csinál, amit akar. És itt elérkeztünk egy sarkalatos kérdéshez. A virtuóz hangszertudás ugyanis mindig kétségeket ébreszt a befogadóban. Kísért a régi szólam: az alkotó tét nélkül játszadozik lehetőségeivel, kérkedve végigmutogatja, hogy miket tud ő csinálni. Az ifjú hegedű- művészről mindez nem mondható el. Játéka alapján úgy érzem, felelőtlen könnyedséggel egy hangot sem szólaltat meg. Saját bevallása szerint szívesen fellép bármilyen rendezvényen, legyen az népzenei, rock-, jazz-, vagy folkfesztivál. Joggal teszi ezt, hiszen jópár műfaj keveredik játékában. (Azt azért zárójelben megjegyezhetjük, hogy Lajkó Félix legfőbb ihletője a népzene.) Nála az egyes „panelek" szerves egésszé rendeződnek és impulzív hatást ér el alkalmazásukkal. Mégis az „eklektikus" szó lenne az, amit utoljára leírnék róla gondolkodva, hiszen amikor valami igazán koherens, senki nem érzékeli külön az egyes részeket. De nem is az a lényeg, hogy a műfajok tekintetében mennyire (nem tudok jobbat egy suta képzavarnál) „sokszólamú" a muzsikája, hanem az, hogy hallgatóságában az érzelmek széles skálája vonul végig. Ahogy egyik méltatója megjegyezte: sosem hagyja ott abba, ahol az ember elvárná, mindig tovább viszi a futamot, nyugtalanságot okozva ezzel a hallgatónak. Tény, hogy koncertje után az ember nem távozhat máshogy, mint az igazán élő, fajsúlyos művek befogadása után: felkavart lélekkel. Lajkó Félix zenéje - bár konkrétan keveset hordoz mai világunkból - mégis tagadhatatlanul az ezredvég korának vetülete. És itt újabb toposz kandikál élő a gondolatmenetből. Nevezetesen az, hogy a művész: médium, aki átengedi magán a felsőbb világok üzenetét. Nehéz elgondolni képszerűbben ezt a kijelentést, mint hogy látunk egy improvizáló zenészt, aki autentikus módon avat be bennünket a pillanat ünnepélyébe. Akárhogyis, Lajkó Félix zenéjét hallgatva mindig a művészet alapkérdései merülnek fel és ez nem lehet véletlen. Azt mutatja: ez az ember olyan motívum-archetípusokból építkezik, melyek mindannyiunkban meglévő, eleven formák, ő „csak" felszínre hozza őket. Ezzel a népi kultúra egyik lehetséges túlélési technikáját tárja elénk.
