Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 5. szám - Török Gábor: Műfajiság és műfajtalanság
Manapság csak az ex-szovjet birodalom közepén csalóka a napfény?” Dehogy! Jelenleg tölünk sokezer versztányira és a szomszédságunkban is kontinensnyi közösségek hullanak szilánkjaikra véres körülmények közepette. A keletázsiai népek - kínaiak, tajvaninak, hong-kongiak - és az ex-jugoszlávok - horvátok, szerbek, bosnyákok, macedónok filmesei - ma is történelmi freskókkal, parabolákkal, vagy olyan kevéssé becsült műfaji filmekkel, mint például a melodrámák - lásd: Isten veled, ágyasom és az Eső előtt - is képesek hiteles üzeneteket közvetíteni, nem egyszer megrendítő' erővel. Mi viszont korszerűtlenekké váltunk ugyanazokkal a módszerekkel? Egyáltalán nem. Hangsúlyozom, hogy a témák, műfajok, stílusok, alkotói magatartások divatja vagy avíttsága nem lényegi kérdés. A létrejövő műalkotás mindig tehetség dolga. Paradoxonnak is beillik, de igaz, hogy a kádári ,puha diktatúra” éveiben felgyorsult a tehetségek kirajzása a főiskoláról. Gaálék, Szabóék azért lettek egészen fiatalon „nagyok”, mert bármilyen témához nyúltak, azt saját személyiségükkel hitelesítették. Napjainkban viszont riasztóan kevés a nagy egyéniség a filmszakmában. Néhány jelentős alkotó meghalt, mások önként húzódtak háttérbe, megint mások akaratuktól függetlenül sodródtak a pálya szélére. Nem sikerült fényesen a generációváltás sem. Az idősebbek és a fiatalabbak közül is sokan küszködnek alkotói válsággal. Pedig egykoron nemcsak a focira és ping-pon- gozásra, hanem a filmezés rejtelmeire is mi okítottuk a fél világot. Manapság viszont úton-útfélen kitapintható a válság, és az évente ismétlődő februári filmszemlék is csupán jx mélypont ünnepélyei”. A zuhanás közbeni helyzetről én magam már 1994-ben és 1995-ben is értekezem.9 Már akkor jeleztem, hogy a hazai filmtermés megítélésére rávetülő kultúr-pesszimizmusunk erősen túlzó, s én igenis látok fényeket az alagútban. A 31. Magyar Filmszemlén bemutatott legújabb művek ismeretében is vallom, hogy visszaesésünk valódi oka nem a régi témák, műfajok, stílusok „erőltetése”. A filmművészet globális válságának begyűrűzése, a silány képek expanziója, az egzisztenciális és lelki megnyomorodásunk szerves következménye, hogy rendezőink képtelenek (kép)teremtő rendet vinni a káoszba! Gervai András szimbolikus megfogalmazását kölcsönözve tovább gondolkodhatunk azon, hogy valójában mekkora az az alagút, amelybe már kb. negyedszázada megkezdtük a bemasírozást, s amelyben még a leglojálisabb ítészek szerint is hosszú évekig veszteglésre vagyunk kárhoztatva. Vajon meglátjuk-e valaha az alagút végét? Mekkorák az alászállás fokozatai? Be- szűrődnek-e fények a mély labirintusba? Szerintem is alagútban vagyunk, de nem szakadékban. Szilágyi Ákos találó metaforáját kisajátítva nyugodtan állíthatom, hogy a sivatagban cap- latva is található néhány örökzöld liget. Mert ahogy a sivatag homoktengerét itt-ott megszakítja egy-két oázik, úgy ékelődik be a jellegtelen, felejthető Jio- mokfilmek” közé néhány remekmű és számos további jó film. És nem csak a filmtörténet nagy hullámveréseinek időszakában! Napjaink magyar filmtermésének megítélésekor viszonyítási alapom a magyar mozgókép-írás eddigi legdicsőbb évtizede, a 60-as évek. Az összevetés eredménye - bármilyen meglepő - az, hogy a 90-es évek filmjei miatt sem kell egyáltalán szégyenkeznünk. Nekem meggyőződésem, hogy a nívós alkotások száma ma nem sokkal kevesebb, mint az 1960-as évtizedben. (Vizsgálatomat 476
