Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 5. szám - Török Gábor: Műfajiság és műfajtalanság
jén Balázs Béla. Ezért javaslom a mozifolklór kifejezés leporolását és ismételt használatba vételét a filmelméletben és a publicisztikában. A fentiek alapján nyilvánvaló tehát, hogy a konvencionális - pl. irodalmi, színházi - kategóriák árvételével ma már nem megyünk sokra, mert a filmművészet dinamikus ütemű differenciálódása következtében bizonyos mozgóképfajták lényegi sajátosságai a régi terminológiával kifejezhetetlenek. A Balázs Bélától örökölt fogalom kivételként erősíti a szabályt. Nem lehet véletlen, hogy a két látszólag kristálytisztán elkülönülő' filmtípus, a bátor kísérletezést eló'térbe állító, formanyelvi kánont megújító kamera-töltó'toll-munkák és a műfaji kliséket törvényként fetisizáló, de a tematikai tabukat újabban semmibe ve vő' tömegfilmek, folklorisztikus mozidarabok megítélésében és a műfajelméleti fogalmak értelmezésében Szilágyi Ákosétól eltérő' álláspontot képviselek. A jeles esztéta részben elfogadja a klasszikus esztétikai teóriákban és a filmkritikusi gyakorlatban kanonizált tételt, mely szerint az ún. műfaji film eleve nem lehet jó, és esztétikai értelemben nem tekintendő' értékes alkotásnak. A műfaji film „.. per defmitionem - homokfilm” - jelenti ki magabiztosan a neves szakember.4 Pedig alighanem téved. Elfogadom ugyan a gyenge filmekre vonatkozó ötletes elnevezését, de kifogásolom, hogy a homokfilmek előfordulását csak a populáris szférában tartja természetesnek, és a fogalmat nem terjeszti ki a művészi, kvázi-művészi területekre. Szilágyi Ákos tévedése ellenére sem nevezhető az egydimenziós esztétikai szemléletmód elfogult képviselőjének. Vele „csak” az a bajom, hogy léptéket téveszt. írástudó kollégáinak többsége, az esztéták, filmtörténészek, kritikusok jelentős része viszont problémásabb eset. A műfaji szabályokat fetisizáló alkotói módszert sokan degradálják, és csupán a műfaji kereteket szétfeszítő, a kötöttségektől megszabaduló merész tartalmi és formai újításokat díjazzák, az originalitást abszolutizálják. Szilágyi azért érdemel részleges felmentést, mert a magyar film kor- és kórképének megrajzolása közben nem általánosít, meghatározását csupán a mai világmozi opuszaira vonatkoztatja. Ezzel a leszűkítéssel magam is maximálisan egyetértek, mert a filmszakma az immáron több, mint száz esztendős története során sokszor bizonyította, hogy még az ún. „világkommersz” műfajokban is képes maradandó művek létrehozására. Murnau Nosferatuja például horror, azaz vitathatatlanul műfaji film. Chaplin, Keaton és Táti remekléseit a legkényesebb ízlésű esztéták és filmtörténészek is elismerik, noha a burleszk nem csupán a legvegytisztább filmfajták egyike, hanem egyszersmind a leg- populárisabb kódokat sikeresen hasznosító műfaj is. John Ford westernjei, a költői realisták - pl. Carné és Renoir - szirupos melodrámái szintén nem ho- mokfümek, noha eléggé rugalmatlanul engedelmeskednek önnön műfaji szabályaiknak. Hitchcock megújította az egyik leglenézettebb - és persze ugyanakkor legnézettebb - ponyvaízű műfajt, a bűnügyi históriák filmváltozatainak egyikét, és már-már művészi rangra emelte a thrillert. De a modern - posztmodern paradigmaváltás közben, illetve az új idők posztmodern „sivatagában” is születik egy-két populáris remekmű. Spielberg Párbaja egészen kiváló film, noha „csak” egy horrormotívumokat is felvonultató akcióul estem, James Cameron Terminátor-filmjei - A halálosztó, Az ítélet napja - vagy éppen George Lucas Csillagok háborúja sci-fi elemekkel gazdagítják a fentebb említett műfajt. Riedley Scott - főként a Szárnyas fejvadász 471
