Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 5. szám - Gángoly Attila: A Siroky-örökség
az újabb fogásokért, készakarva csámcsogott, hogy rossz volt hallgatni, s az embernek, mintha viharos tengeren hánykódnék, fölkavarodott a gyomra. Aki betette lábát a szobájába, úgy érezte, kínzókamrába lép. Nem volt egy jó szava senkihez sem, még Nellit, egykori kedvencét is csak szapulni tudta a nagy hasa miatt, ami szerinte elcsúfította sudár termetét (épp akkor volt másállapotban). így éltünk hát a közös fedél alatt mind az öten, s vártuk - ki-ki vérmérséklete szerint - a kis jövevényt. Lajos bácsi pedig egyre kiállhatatlanabb lett. Önmaga számára is. Egyik este Nelli a fülembe súgta, hogy bácsikája arra kér, keressem föl a szobájában, mert sürgó's mondanivalója van a számomra. Mióta ott laktam, ilyesmi nem fordult elő. Elképedve nyomtam le a kilincset. Siroky Lajos, a dúsgazdag rokkantnyugdíjas viharvert kerekes széke mélyén gunnyasztott. Zihálva kapkodta a levegó't. Pillantását egy poloskára szegezte, amely a küszöb eló'tt sötétlett.- Taposd el, kérlek! - fordult felém szokatlan udvariassággal. Eltapostam a férget.- Még, egy kérésem lenne hozzád - folytatta, a szétlapított poloskára meredve. Ábrázata halottfehér volt, gyér haja kusza cérnaszálak módjára tapadt koponyájához. Intett, hogy üljek le. A pamlagra ereszkedtem, s mialatt igyekeztem összeszedni magam, egész idegzetemmel megéreztem a szobában ólálkodó beteges nyugtalanságot.- Szabadíts meg! - hallottam végezetül.- Nem értelek, Lajos bátyám...- Szabadíts meg a kínjaimtól, te tökfdkó! E naptól kezdve heteken át rágta a fülemet, hogy valamilyen úton-módon, amiképp nekem leginkább megfelel, tegyem el láb alól, s cserébe rám hagyja mindenét. Időnként egy hosszú árkust is meglobogtatott az orrom előtt.- íme, a végrendeletem. Nem a levegőbe beszélek, láthatod... Ha megteszed, tiéd a Siroky-vagyon, ha nem, erre a rongy államra testálom az utolsó szöget is... Gondolj a könyköd jövőjére! Egyetlen kikötése volt csak: lehetőség szerint fájdalommentesen intézzem a dolgot.- Mutassa azt a papirost! - mondtam neki egyszer.- Nesze! Apró gyöngybetűkkel rótt, közjegyző által hitelesített, szabályos végrendelet volt.- Ki írta ezt? - Nyilvánvaló volt, hogy az öreg nem tudta volna ilyen szépen megrajzolni a betűket reszketeg, gyermeknagyságúra sorvadt kezével.- Vilma. Mondhatom, örömest vállalkozott rá. Valami átsuhant a fejemen.- Csak nem tud ő is erről a felháborító ajánlatról? - Holott akkor már 406
