Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 5. szám - Gángoly Attila: A Siroky-örökség

Ősszel azonban egy eltévedt golyó szétroncsolta a gerincét. Kórházba került, nyöszörgő, lázbeteg sebesültek közé, s azt hitte, meghal. A megrögzött ateista szégyenszemre Istenhez kezdett fohászkodni. Ám lassan-lassan fölépült, s mire a fegyverek árnyékában helyreállott az a szívszorító valami, amit akkoriban rendnek neveztek, kerekes székével ő is kigördülhetett a kórház kapuján.

Új, tágasabb lakást utaltak ki számára. Busás rokkantnyugdyat kapott. Élete azonban derékba tört, s ezt ő maga látta a legtisztábban, jóllehet mosolyogni próbált a látogatók biztató szavaira. Azután már nem volt mire mosolyognia - e vigasztaló jobbot nyújtó látogatók közül tudniillik a kutya sem nyitotta rá többé az ajtót...

Az idő tájt ötlöttek újra eszébe megtagadott rokonai.

Hallomásból tudta róluk, hogy a túlélők a somogyi tanyáról már évekkel korábban visszahurcolkodhattak Pestre, s egy roskatag bérkaszárnya legfölső emeletén húzták meg magukat. Mindössze hárman maradtak: Vilma húga, egy vérbeli dáma, akit szófukarrá tett a nélkülözés; az asszony cingár, magánakvaló, ennélfogva élhetetlennek tekintett férje; s a kislányuk, leendő feleségem.

Lajos és Vilma szülei somogyi földben nyugodtak, holmi durván faragott fejfa alatt.

Valójában már csak egyetlen Siroky élt az országban - az is nyomorék agglegény -, hisz Vilma asszonyneve Nemes Jenőné volt.

A kapcsolatfelvétel nyomán (mely óhatatlanul kisebb-nagyobb összezördülésekkel járt) a Nemes család odaköltözött a hodályszerű lakásba, hogy ezután gondját viseljék „szegény, magatehetetlen Lajosnak”. Vilma mosott, főzött, takarított rá. Jenő fürösztötte, s alkalomadtán beszerezte megszaporodó epegörcseire a patikaszereket. Unokahúga pedig énekelt és szavalt neki, hogy mulattassa, ha rosszkedvű volt.- Bravó, Nellikém! - hallatszott nem egyszer a beteg kuijantásnak is beillő tetszésnyilvánítása, mert a törékeny kislány, szüleivel ellentétben, csakugyan szívéhez nőtt.

Azt sem hallgathatom el, hogy a fejedelmi nyugdíjból bőven futotta volna bejárónőre, ápolóra is, ámde Lajos bácsi világ életében garasoskodó természet volt.- Takarékoskodnom kell - hajtogatta folyvást, éveken át, holtfáradt húga szemrehányó tekintetére -, mert ti bármikor magamra hagyhattok, és akkor mi lesz velem pénz nélkül?- Ugyan már, Lajos - vágott vissza egy ízben Vilma. - Hisz a családi ékszerek is nálad maradtak a háború után. A mama gyémántköves gyűrűi és a papa aranyóra-gyűjteménye... Azoknak a fele engem illet...- Elég legyen, te pénzéhes perszónaL. - És a beteg (mint később elmesélték) a következő szempillantásban két vattát dugott a fülébe.

Attól a naptól fogva Vilma még szófukarabb lett.

404