Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 5. szám - Bitó László: Izsák tanítása
akinek az emberiség csak dicsőségének zengésére, hatalma tanúsítására kell. Ha elhiszed, hogy Ábrahámnak csakugyan az ő Istene parancsolta minden tettét, akkor is föl kell tételezned: nemcsak engedelmességének próbájaképpen parancsolta, hogy öljön meg engem. Hanem azért is, mert látni akarta, miként küzd bennem az atyám iránti szeretetem és a tőle való félelmem - és mindkettő azzal a szeretettel és félelemmel, amely atyám Istenéhez fűz. Amikor atyám tébolyult tekintetéből kiolvastam, hogy csakugyan kész megölni engem, hevesebb küzdelem dúlt bennem, mint a siddimi csatában, ahol Shinar, Ella-sar, Elam és Tidal királyai csaptak össze Szodoma, Gomorra, Admah, Zeboiim és Zoár királyaival. Vajon hány király csapott össze bennem, miközben az utolsó lépéseket tettem meg az áldozati oltár felé? És atyám tébolyult tekintete még hatalmasabb királyok küzdelméről tanúskodott. ÉZSAU: Miért gondolod, hogy ennyire bonyolult teremtmények vagyunk? IZSÁK: Nem csak mi vagyunk ilyenek. Ugyanezt a viaskodást figyelheted meg kedvenc tevédnél is. Ha úgy tetszik, próbára teheted hűségét, és magadhoz szólíthatod olyankor is, amikor orrát megcsapta a tevekanca szaga; hajói nevelt/szoktatott, fölöttébb hűséges teve, engedelmeskedik hívásodnak, de látszik rajta, hogy nehéz szívvel teszi. Meg-megáll, hátrafordul, beleszimatol a levegőbe. Láthatólag heves küzdelem dúl benne, de végül az engedelmesség győz. Ha azonban a Negeb sivatagon keresztül haladtok Ai felé, és már negyedik napja szomjúhozik, mikor a Haridin forrásához közeledve egyszer csak megérzi a víz szagát, bölcsebb, ha eszedbe sem jut próbára tenni a hűségét. Soha nem szabad oly fokú engedelmességet követelnünk állatainktól - a szolgáinktól pedig még úgy sem amely pusztulásukhoz vezethet, avagy nekünk kerülhet az életünkbe. A valódi hűségnek nem urad akaratát, hanem az érdekét kell szolgálnia. Az istenfélelemról és a rettegésről Bár még csak gyermek voltam, a Mórija oltárhegyének csúcsához közeled- tíinkben jól láttam atyám szemében a növekvő félelmet. Ahogyan én tőle, úgy ő Istenétől rettegett. Márpedig ha egy Isten félelmet ébreszt bennünk, az sem hűségünkről, sem szeretetünkről vagy hitünkről nem bizonyosodhat meg soha; hiszen a félelem főiébe kerekedik minden érzelemnek, kivéve a bátorságot. De hogyan is beszélhetnénk bátorságról szemtől szemben olyan Istennel, aki habozás nélkül özönvízbe ölte majd minden teremtményét... ÉZSAU: Nagyapám vajon miért tanított arra bennünket, hogy féljünk és reszkessünk Istene színe előtt? Hiszen ő is gyakran kárhoztatta a pogány istenek papjait, sámánjait, mert megfélemlítéssel csikartak ki áldozatokat szerencsétlen híveikből! IZSÁK: Nem a félelemmel kezdődött... Amikor apám először hallotta Istenének hangját, az Kánaánba vezérelte. Ábrám és Szárai —akkor még így hívták nagyszüleidet - bizalommal követték a Hangot, amely nagy gazdagságot ígért nekik. A bizalom helyébe azonban kétség szivárgott, midőn kiderült, hogy a nekik ígért földön már más népek élnek. A kétséget csak a vakhit fojthatta el. Ábrahámnak oly félelmetessé kellett tennie Istenét, hogy joggal hihesse, 388
