Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 4. szám - Bodor Béla: A vitéz szabólegény esete a valósággal

zónák. Mit tehetett tehát? Várt - és belebetegedett a frusztrációba. Ez lehetett az a „némely elmebeli betegség”, amiből csak a lány halála gyógyította ki, de az aztán fantasztikus gyorsasággal. Lélektanilag az esetet teljesen hitelesnek látom - egyetlen körülményt leszámítva. A memoár a lányt mintegy tizenhat esztendősnek mondja. Az a gyanúm, hogy csak Jelky szerette volna utólag annyinak látni. Valójában az ilyen kalandosan aszociális szerelemre a tizenegy-két éves lánykák hajlamosak, de ennél is fiatalabbakkal is történt már ilyen. Vagyis szerintem nemcsak a helyzetből való kilépés, de a benne- maradás is aggályos lehetett az elbolondított gyermeklánnyal.

És itt a magyarázata annak, hogy miért tartom valahogyan hitelesnek a kalóz-epizódot. Ez jelenti ugyanis a lélektani kapcsolatot a két másik kaland: a tengeri vihar és a kannibál-eset között. Jelky, amikor szökni akart a rabszolgasorból, felidézhette a leckét, amit a csatorna jeges vizében ázva egy életre az eszébe vésett: a menekülés eszköze a hajó. Ugyanakkor azt is megjegyezhette, hogy nem kell törvényszerűen meghalnia annak, aki (látótávolságra a parttól) a tengerbe esik. Nem kellett az emberölés terhét magára vennie, amikor a felügyelőt a tengerbe hajította - és ez az ő erkölcsi alkata számára fontos lehetett akkor is, ha csak egy szerecsen volt az illető. (Látni fogjuk később, hogy miért gondolom így.) A szökés a halász dereglyén mindenesetre már a tengert járt ember bátor vállalkozása. (És nem a bajai kamaszé, aki nem számít épkézláb embernek, ha nem ússza át a Dunát. A tenger - értette meg tempózás közben - nem Duna.) Egy szépséghibája azonban van a kalandnak: a befejezés. A török gyerek, aki a szökésben kényszerű, bár talán nem akaratlan társa volt, hiába könyörgött sírva, hogy ne hagyja magára. Jelky az első adandó alkalommal eladta - holland hajósoknak, vélhetőleg nem kollégiumi elhelyezés reményében.

Ez a szituáció, a „megmentett”, majd sorsára hagyott gyermek szerepe fordult a lehető legelképesztőbb módon a visszájára, amikor azt kellett megélnie, hogy ketrecbe zárva, élelmiszer-ipari nyersanyagként várva végzete beteljesülését, megmenekülése egy egzotikus élmények iránt fogékony lánygyermek kezébe került. Jelky etikus lény volt, és képes a morális érésre, önértékelésre. Volt mivel eltöltenie száműzetésbe hajlott menekülése tizenhárom hónapját. Fizikailag vesztegelt ugyan, de benső labirintusában igencsak hosszú és te- kervényes utat kellett megjárnia, míg megtanult másként tekinteni egy bennszülöttre, mint ahogy az idő tájt - a „derék vademberekről” szóló eszme- futtatások dacára - elfogadott volt.

A kislánynak meg kellett halnia, és Jelky látszólag visszatért a hatalmas batáviai fóldesúr szerepébe és értékrendjéhez. Van azonban az életrajznak egy megíratlan fejezete is, amit csak hosszú évek kutatásával sikerült Sólymosnak és több segítőtársának rekonstruálnia.

Hogy nagybirtokosként Jelky jól bánt szolgáival, és azok szerették őt, még lehetne frázis, a mindenkori úr önáltató vélekedése. Az azonban már tény, hogy három évvel felesége halála (1772) után Jan Andries Jelieke nemes úr megjelent a közjegyző előtt, és nyilatkozatot tett:

„Örökhefogadja rabszolganőjének Jankóénak - újabb nevén Batáviai Mauarnak - gyermekét, neve JAKOBA, aki európai vérből származik, hároméves, azzal az ígérettel, hogy őt mostantól kezdve, szabadon és minden szolgálati kötelezettség nélkül fogja felnevelni. (...) Eltartására és nevelésére a

374