Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 4. szám - Prágai Tamás: A röhögés
és veríték lepte el; hiszen mégsem lehet az, hogy csak úgy félretegyék az embert... A hentesek rakosgatták a ládákat, a hordókat, és nem néztek rá. Azzal ki is ért a Lehel útra. 3. A sarkon egy lány állt. Természetesen azonnal tudta, hogy milyen lány. De nem ismerte, pedig látásból ismerte a környéken a lányokat. Szóba állni nem mert velük; azok meg úgy hívták: a Cinege. Riadtan körülnézett, de a lányon kívül nem látott senkit. Vajon hol lehetnek most a Tatték? Szokatlanul kihalt volt a Lehel út, mint egy temető feltámadás után. Vízkereszt napja volt, de még nem esett hó. Talán ezért volt olyan sötét a város. A lány akart volna valamit, de ő - ő nem. Pénzért. Pedig most talán olcsó lett volna. Más férfi bizonyára megragadná az alkalmat. Aztán továbbindult a pályaudvar felé. 4. Hirtelen mintha sötét üregbe zuhant volna. Az este aznap szokatlanul hirtelen szakadt a városra, talán még a boltosoknak sem maradt idejük bezárni. Még nem volt öt óra sem. Olyan volt aznap a város, mint egy fekete vizű tó. A híg sötétbe belesimult a bérházak tömbje, belesimultak a fák, belesimult a Lehel téri templom tornya. Talán még harangozni is elfelejtettek aznap. Egyedül Kossuth szobra emelkedett a város fölé. Kossuth szobra valahogy nem a városhoz tartozik. Hideg, érinthetetlen, akárcsak a Tatték. Mire a körútra ért, már kátrányba mártotta Budapestet az éj. A nagyposta előtt kisebb tömeg verődött össze. Lázasan mutogattak valahova, és kiabáltak.- De igenis adja vissza neki!- Még mit nem képzel a pernahajder! Legszívesebben belesimult volna a falba. A Tatték. Szemlátomást összevesztek valamin, talán valami horgolt fejfódőn - vagy egy nyugdíjas kishivatalnok be vásárló táskája lehetett - azt próbálták egymás kezéből kiragadni. Ordibáltak. A tömeg nem avatkozott közbe. Először mozdulni sem mert. Aztán lassan hátrálni kezdett. Szinte beleolvadt a sötétbe, eggyé vált az éjszakával, a csönddel.- Talán az volna jó - gondolta - eltűnni hirtelen. Aztán megfordult, és futni kezdett. Röhögés ömlött utána, mint egy vödör víz. A Tatték röhögtek. Futás közben fordult csak hátra, látta, hogy a bámészkodók közé dobják a sapkát. Ők is futottak, de futás közben is röhögve csapkodták egymás vállát. Végül a Zöldfába tért be, hogy kicsit kifújja magát. Már szóltak is neki, hogy mikor tér be végre a Zöldfába. Meg hogy már régen nem volt. Reggel szólt neki az Elekes, az a mélák.- De megígéred? - kérdezte.- Meg, meg - bólintott. De akkor még nem voltak a Tatték. A Tatték telje323
