Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 4. szám - Dragomán Pál: A házinéni
sötétjénél mégis csak világosabb négyszögében. Mikor meglátott, lehuppant az ablakfülkéből, kiegyenesedve, de mégis kissé görnyedten, lassú, himbálózó léptekkel elindult felém. Arca sápadt, merev, szeme dermedt-idegen. Álltam, várva, hogy közeledjen, hogy odaérjen mellém, és most már nemcsak tétován sejtettem, mint olyan sokszor, hanem biztosan tudtam, hogy el fogom veszíteni, nem lesz eró'm megtartani, vagy visszaszerezni. Izgalmamban megharaptam a nyelvemet, a saját vérem sós íze hirtelen egy egész emlékzuhatagot ébresztett fel bennem, emlékeket, amikre évtizedek óta nem emlékeztem. Az emlékek lebegóén jelentkeztek, elmosódó fátyolos köd takarta őket, nem tudtak testet ölteni, csak egy megfoghatatlan tartalom élt bennem, valami megaláztatás emléke és ez a megalázottság-érzés veszélyérzettel társult. Nem, pontosan körvonalazott, meghatározott fenyegetés volt, nem. Inkább, egy soha meg nem ismerhető, talán soha be nem következő, de mégis lehetséges katasztrófa előképe. Lázasan kutattam, hogy felidézhessem az eseményt, amit a saját vérem íze, csak félik az érzések és nem a tudatosság szintjén volt képes előásni, de nem sikerült, maradt a sötét, szorongató homály. Közben Makuc odaért mellém, csak ketten voltunk az előcsarnok hűvös, szürke homályában, megállt, de nem nézett rám, amikor mellém ért.- Meghalt - mondta -, szabadok vagyunk! - A hangja száraz volt, rekedt, majdnem vádló, mintha én bűnös lennék a Házinéni halálában. - Ki volt mellette - kérdeztem halkan.- Csak „Drága jó Dezsőnk” és Józsi úr, a Punguczokat és Zieglereket elkergette már jóval azelőtt.- Most mit csinálunk - kérdeztem.- Szthegorián vár a patikában, azt mondta úgy gondolja, hogy jobb, ha mi most nem megyünk haza. - A gyógyszertár üres volt, vendégek nélkül szoron- gatóan elhagyott. Néztem a megkopott polcokat, a sok régi üveg, fa és porcellán patikaedényt. A tompa, gyenge koraesti fényben úgy nézett ki az officina, mint egy középkori alkimista műhely. Szthegorián kitöltött két kis hass pohárba valamilyen löttyöt, majd hátrament a laboratóriumba és magunkra hagyott bennünket. Ültem, és nem néztem Makucra. Későre szólalt meg.- Mit fogsz ezután csinálni, mire hivatkozol, milyen alibiket teremtesz majd magadnak? - kérdezte végül csendesen. Igen, gondoltam, alibi volt, alibi volt a Házinéni, lusta, tehetetlenségemet leplező, ócska kifogás. Ereztem, elönt a szégyen, hónaljaim alatt lassan csorogni kezdett az izzadtság, gyomromat megremegtette a hányinger. Gyorsan kiittam a poharat, amit Szthegorián teletöltve otthagyott, zöld diópálinka volt, túlságosan fűszeresen aromás, de mégiscsak alkohol, vártam, hogy megjöjjön a hatás, de ahhoz, hogy a hányinger mellett a szégyent is kimossa belőlem, túlságosan kevés volt a kis pohár. Makuc előtt nem volt bátorságom újra tölteni, s egyáltalán, egyre kevesebb dologhoz van bátorságom előtte - gondoltam keserűen. Makuc leszállt a magas patikai székről, odabaktatott a tárához, nyúlánk teste kiegyenesedett, amint felnyúlt a polcra és leemelte az üveget. Reszketett a keze, amíg megtöltötte a poharamat.- Inni akartál, hát igyál.- Nyugtalan vagy - mondtam, napról-napra nyugtalanabb.- Ez tart életben, a nyugtalanság, amíg lázadok, van reményem a változásra, szeretem a nyugtalanságot! Kilépett az officinából az előtérbe, arcát 317
